2017. március 20., hétfő

Who Am I? - VI. ZICO

  Hónapok teltek el, beköszöntött a tél. S habár Namjoon legnagyobb örömére a fiú társalgási képessége sokat fejlődött, a fizikai kontaktust egyre inkább elutasította. Egyedül szobatársa érintését tűrte, ha bárki más próbálta megérinteni, azonnal elhúzódott és volt, hogy akár órákig meg sem szólalt.
  Seokjinnel azóta sem állt szóba, sőt, az elmúlt hetekben még csak rá sem nézett. És ha az idősebb véletlenül besétált a fiú látóterébe, akkor csak üveges tekintettel, szó szerint átnézett rajta.
  Seokjint szinte teljesen felőrölte a bűntudat. A többiek előtt azonban úgy kellett tennie, mintha semmi baja nem lenne. Pokolian nehéz volt, de még mindig jobbnak tűnt rejtegetni az érzelmeit, mint bevallani a fiúknak, mitől is szenved ennyire.
  Egyvalakinek mégis feltűnt, hogy legidősebb társuk rejteget valamit. S bár majd beleőrült a kíváncsiságba, nem mert rákérdezni a többiek előtt. „Majd, ha egyszer kettesben leszünk. Nem mintha sűrűn előfordulna” -gondolta keserűen.
- Srácok! Srááácoooook!! -robbant be Taehyung olyan hévvel, mintha üldözné valami.
- Mi történt? -fordultak felé ijedten a többiek.
- MINDJÁRT KARÁCSONY!! -ordított torkaszakadtából.
  Egy pillanatnyi csend után izgatott hangok összevisszasága töltötte meg a szobát, ahogy a többi fiú is realizálta, hogy bizony nem akármilyen ünnep közeledik. Seongki azonban nem értette, mégis miért akkora öröm ez a többieknek. Ő, személy szerint utálta az összes ünnepet. Olyankor minden arról szólt, hogy vendégek jönnek és napokig kellett „normálisnak” tettetnie magát, vagy a szobájába zárkózva úgy tenni, mintha nem is létezne.  Bár mindig a második lehetőséggel próbálkozott, soha nem sikerült teljesen felszívódnia, mindig akadt egy rokon aki „egészen véletlenül” rátalált.
- HÚZZUNK! HÚZZUNK! -ordította először Taehyung, majd Hoseok is csatlakozott hozzá.
- Srácok -próbálta csitítani őket Namjoon, kevés sikerrel.
- Hé! -ordította el magát Seokjin, amitől azonnal csend lett. Majd Namjoonra pillantva jelezte, hogy mondhatja.
- Szóval, ahogy eddig is, idén is fogunk húzni, ne aggódjatok. Csináljátok meg a cetliket és mehet is -adta ki a parancsot, mire Taetae úgy, ahogy volt, törökülésben, atlétákat megszégyenítő sebességgel mászott oda a rasztához, és, mint valami ereklyét, fejét lehajtva emelt az említett elé egy sapkát.
- Kérésed számomra parancs -tette még hozzá drámaian, majd felröhögött.
- Jól van, akkor kezdjük is el -vette át a sapkát.- Ki akarja kezdeni?
- ÉÉÉÉÉÉÉÉN! -még jóformán végig sem mondta a kérdést, Jimin, Taehyung és Hoseok már karjukat a magasba emelve üvöltöttek.
- Rendben, akkor majd szóljatok, ha eldöntöttétek -tette le maga mellé a sapkát.
  Több se kellett a három jómadárnak, azon nyomban körbe álltak és összeszorított öklüket ütemre lóbálva próbálták meghozni a döntést. A kő-papír-olló egyöntetű skandálása után megálltak a kezek, majd kitört a röhögés. Két papír ellenében ugyanis Hoseok volt az egyetlen, aki követ mutatott, ezáltal kiesve a versenyből.
  A másik kettő azonban a huszadik kör után sem jutott dűlőre. Hoseok nagyot nyújtózva felállt és elindult az ajtó felé.
- Hát te, mégis hová indultál? -kérdezte szinte abban a pillanatban Seokjin.
- Nem tudom -jött a válasz.- De már nagyon unom magam és ezek úgyse hagyják abba, amig valamelyikük meg nem nyeri és lássuk be, erre kisebb az esély, mint arra, hogy most becsapódik egy aszteroida a szobába es agyonnyom mindnyájunkat.
- Akkor is, ha már mindenki más is vár, neked is illő lenne -próbálkozott egy lemondó sóhaj kíséretében az idősebb.
  Újabb negyedórányi szenvedés után már úgy tűnt, mindenki kezdi feladni már az életet is, kivéve persze azt a kettőt, akik még mindig rendületlen lendülettel rázták ökleiket és ordítottak, akárhányszor ugyanazt mutatták mindketten.
- Beszállhatok? -jelent meg egy ökölbe szorított kéz a másik kettő mellett.
  Feszült csend uralkodott el a szobán.
- Szóval? -pillantott körbe a fiú.
- Persze -vigyorgott Taehyung.- Ismered a szabályokat? -a fiú bólintott.
- Akkor, KŐ! PAPÍR! OLLÓ! -ordította a két legfiatalabb teljesen egyszerre, majd ugyanolyan szinkronban rekedt mindkettőben a levegő, amikor rápillantottak a kezekre a körben.
- Ez…ez nem lehet! Lehetetlen! Biztos csaltál!! Valld be! -ragadta meg vállánál a fiút és kezdte el rázni.
- Taehyung azonnal ereszd el! -pattant fel Namjoon.
- Nincs gáz, megvagyok -mondta a fiú, bár üveges tekintete nem éppen erről árulkodott.- És, amúgy meg -emelte tekintetét szobatársára- azt hiszem, megnyertem a játékot -terült el egy széles vigyor a fiú arcán.
- De csak azért mert csalt! -duzzogott még mindig a legfiatalabb.
- Csaltál? -kérdezte Nam, mire a fiú egy fejrázással válaszolt.
- Tényleg nem -ismerte el Jimin is a fiú igazát.- Taetae csak szokás szerint nem tud veszíteni.
- Ezesetben azt javaslom, hogy üljünk körbe.
  Miután mindannyian elhelyezkedtek, Namjoon pedig beállt a kör közepére, leguggolt és a fiú elé tartotta a sapkát.
- Húzz egyet, de úgy nézd meg, hogy senki más ne lássa, kinek a nevét húztad -mondta mosolyogva, majd egy kacsintás kíséretében szétnyitotta a sapkát, hogy a fiú bele tudjon nyúlni.
  Seongki nem kotorászott sokáig, kivette azt a cetlit, ami először a kezébe akadt. Hátrébb húzódott, majd óvatosan, nehogy a többiek meglássák, széthajtogatta a kis papírt. „Jimin” olvasta.  Csendben visszamászott társai közé és nézte, ahogy sorban mindenki kihúzott egy papírdarabot, amin valamelyik társuk neve rejtőzött. Taehyung természetesen kiharcolta, hogy ő legyen a második, őt követte Hoseok, majd Jin, végül pedig Jimin húzott. Namjoon pedig megkapta az egyetlen megmaradt nevet.
  A kis csapat kezdett szétszéledni, hiszen mindenki teljesen felspannolva állt neki kitalálni, hogy mivel lephetné meg választottját. Egyetlen egy valaki maradt ott, a földön ülve, meredten bámulva maga elé.
- Hey -érintette meg finoman a vállát a raszta, mire a fiú összerezzent.- Minden rendben? -kérdezte kedvesen.
- Persze -mondta fiú, miközben feltápászkodott.- Csak elbambultam -adott magyarázatot előbbi viselkedésére, majd átnézve a fiatalabbon, lazán elsétált mellette, ki a szobából, majd eltűnt a folyosón.
  Hazudott. Valójában semmi nem volt rendben. Megint teljesen elveszettnek érezte magát. Nem értette, mi a jó ebben az egész ajándékozósdiban. Megint valami olyan dologba rángatták bele, amihez semmi kedve nem volt. De még ha lett is volna, akkor se értette, a többiek mégis hogy gondolhatták, hogy akárkit is húz, tud majd neki ajándékot venni. Olyan ajándékot, aminek a másik örülne? Egyáltalán minek örülne Jimin? És egyáltalán miért ment bele ebbe az egészbe? És most, hogy nyakig benne van, mégis mi az istent kéne csinálnia? Muszáj lesz segítséget kérnie valakitől. Mert arra már magától is rájött, hogy egyedül képtelen lesz bármi értelmeset kitalálni.

- Min gondolkozol?
- Semmin -ült fel a fiú, majd idegesen túrt a hajába.
- Ha nem akarod, nem mondod el -mosolyodott el a másik.- De látom rajtad, hogy valami zavar. Szeretnéd, hogy segítsek ajándékot találni?
- Honnan…? -kerekedtek ki a fiú szemei.
- Nem volt nehéz kitalálni -nevetett fel Namjoon.- A szabály az, hogy nem mondhatod el senkinek, kit húztál, de annyiban tudok segíteni, hogy elmondok néhány dolgot mindenkiről, ha ez megfelel -pillantott a fiúra, aki egy apró bólintással jelezte beleegyezését.
- Nos, kivel kezdjük? -nem kapott választ.- Rendben akkor, kezdjük a legfiatalabbal. Taehyung nagyjából mindent imád, ami csak létezik a Földön, a srác maga, a megtestesült emberi jóság, mindig mindenkit fel tud dobni, bármennyire is legyen rossz kedved. Ugyanakkor, amivel a leginkább le lehet venni a lábáról, azok az állatok. Ha nekem kéne ajándékot választanom Taehyungnak, szerintem egy hatalmas plüssre esne a választásom, vagy legalábbis ez az, ami először eszembe jutott. Legyen Hoseok a következő. Hobi nagyjából ugyanolyan mentalitású, mint Tae, annyi különbséggel, hogy benne nincs meg az a mennyiségű gyermeki naivitás. A szenvedélye a tánc. Ha őt húztam volna, valami aranyos dolgot adnék neki, valamit, ami kézzel készült, vagy valamit, aminek köze van a tánchoz. Jiminnie szerintem bárminek örülne, vagy ha nem is, akkor sem bántana meg a véleményével és biztos, hogy megbecsülné. Amivel viszont esélytelen, hogy mellé lőhetsz vele kapcsolatban, az valami trendi ruha, vagy kiegészítő. És végül én. Nem tudom, minek örülnék legjobban, de ha esetleg én szerepeltem a kis papírodon, szerintem bármi jó lenne, ami maradandó és el tudom tenni emlékbe. Remélem tudtam segíteni.
  A fiú a lábait bámulva, szinte alig hallhatóan szólalt meg.
- Valakit kihagytál.
- Szándékosan. Tudom, hogy nem őt húztad, de ha mégis, húzhatunk újat. Nem szeretném, ha ez elrontaná az első normális karácsonyod emlékét. De ha szeretnéd, mondhatok róla is dolgokat.
- Nem szükséges -mondta, majd felpattant és elhagyta a szobát.

- Mégis meddig tervezel itt üldögélni?
  Nem válaszolt, maga sem tudta. Pedig az idő már nem igazán emlékeztetett semmire, ami enyhének lenne nevezhető, s a fiún mindössze egy pulóver volt. Tagjai már igencsak elgémberedtek, de jó volt kicsit egyedül lenni. Amit persze tönkretett az idegen érkezése. Hirtelen valami furcsa illat csapta meg az orrát. Oldalra pillantott, s teljesen megdöbbent, mikor meglátta a mellette dohányzó fiút. Hiszen annyi idős lehetett, mint ő. Az is lehet, hogy fiatalabb.
- Ne bámulj -mondta anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából.- Ha kérsz egy szálat akkor azt mondd, de ez tök ijesztő -nyújtotta felé a dobozt.
- Nem dohányzok -válaszolta a fiú.
- Pedig lehet nem ártana. Elűzi a stresszt, mintha soha nem is létezett volna. És ahogy látom, úgy be vagy feszülve, mint a horgászdamil. De persze nem kötelező -húzta vissza a dobozt, de a fiú hirtelen felé nyúlt és kivett belőle egy szál cigarettát.
  Lassan, valami megmagyarázhatatlan óvatossággal helyezte szájába a kis fehér rudat, majd elvette a felé nyújtott öngyújtót, s egy kattintással lángra lobbantva a kis szerkezetet érintette a cigaretta végéhez, majd beszívva a füstöt engedte le a gyújtót.
  A füst marta a tüdejét, mintha egész bensője lángra lobbant volna. Legszívesebben prüszkölve, fuldokolva köhögte volna ki a belélegzett mérget, de hinni akart a fiú szavainak, így lassan, remegő ajkakkal fújta ki a keserű gőzt.
- Na milyen? -vigyorodott el az idegen.
- Borzalmas -slukkolt még egyet.- Undorító -és egy újabb slukk. Majd még egy és még egy egészen addig, amig az egész el nem fogyott.
  Valami egészen különös, zsibbadáshoz hasonlító érzés kezdett szétterjedni a testében. Tetszett neki ez az érzés. Jobban, mint eddig bármi a világon. Kicsit olyan volt, mint az alkohol hatása, csak annyiban különbözött, hogy tudata teljesen tiszta maradt, csupán az idegesség kezdett lassan távolodni.
- Adsz még egyet? -pillantott az idegenre.
- Vegyél -nyújtotta ismét a dobozt, most már az öngyújtóval együtt.
  A fiú ismét rágyújtott, most azonban már nem érezte azt a kínt, mint az első slukknál. Jobban mondva érezni még mindig érzett valamit, de már közel sem volt olyan kellemetlen, mint az első alkalom.
- Hány éves vagy? -pillantott ismét az idegenre.
- Miért érdekel? -nézett fel a telefonjából a másik.- Amúgy, tizenhét.
- Akkor mégis hogyan…?
- Hamis személyi -lengette meg a fiú orra előtt a kis kártyát.- Na milyen? -vezette tekintetét a fiú ujjai közt szorongatott csikkre.
- Tetszik -vigyorodott el a fiatalabb.
- Ha akarod veszek neked is. Persze nem lesz ingyen. És házhozszállítási díjat is számolok -röhögte el magát.
  A fiú nevetve bólintott.
- Na, szívjunk el még egy utolsót, aztán irány be, mert meg fogsz fagyni.

- Add a telefonod egy pillanatra -nyújtotta a kezét az idegen, mire a fiú idegesen pillantott fel a kis szerkezet képernyőjéből.- Nyugi már, nem akarlak kirabolni vagy bármi ilyesmi. Csak beírom a számom, hogy el tudj érni, ha szükséged van valamire -kacsintott, majd elvette a telefont. Néhány másodperccel később vissza is adta.- Hogy is hívnak? -vetett egy zavart pillantást a fiúra.
- Suga -érkezett unott hangon a válasz.
- Ismerős ez a név -torpant meg az ajtóban.- Hol hallottam én már ezt a nevet? -nézett kérdőn társára.
- Honnan tudjam? -kérdezett vissza flegmán a másik.- Na én mentem -nyitotta ki az ajtót.
- Menj csak. Majd írj, ha kell valami. Viszlát Suga -intett utána majd visszamerült gondolataiba. Hol is hallotta? Nem tudott rájönni, pedig nem mindennapi név az, hogy Suga. Tanácstalanul rótta a folyosókat majd egyszer csak megtorpant.
- Megvan! -kiáltott fel, mire minden szempár rászegeződött.- Mi van mit bámultok?! -ripakodott a kíváncsiskodókra, mire azonnal elkapták róla tekintetüket és inkább a falat, a padlót, vagy pedig egymást kezdték tanulmányozni.

- Merre jártál?
- Levegőztem -dőlt le az ágyra.- Barátkoztam.
- Barátkoztál? Hm, ez érdekesen hangzik. Elmesélheted, ha van kedved.
- Nem igazán. De nincs is nagyon mit mesélni róla. Beszélgettünk, de nem sokat. Többnyire csendben ültünk egymás mellett.
- Kedveled?
- Nem tudom.
- Idegesít?
- Nem.
- Találkozol még vele?
- Remélem.
- Örülök, hogy így gondolod.
- Remek.
-Hogy hívják?
- Kicsodát?
-Az új barátodat.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod? -döbbent meg Namjoon.
- Nem kérdeztem.
- Mindenesetre örülök, hogy nyitottál valaki felé.
- Én is.
- Seongki…
- Igen?
- Elég beszédes kedvedben vagy ma. Minden rendben?
- Persze. Teljesen oké minden.
- Akkor jó -nyugtázta a fiatalabb.
- Namjoon?
- Igen?
- Mondd… ha szeretnék vásárolni, valamit, bármit…akkor azt hogy tudom megoldani? -nézett nagy szemekkel társára.
- Hogy érted? -pillantott érdeklődve a fiúra.
- Hát, hogy például pénzt, vagy ilyesmit hol tudnék kivenni?
- Hm, gondolom nem mondok újat azzal, hogy keresned kell egy ATM-et. Az pedig a városban van. Van már kimenőd? -a fiú azonban csak értetlenül bámult vissza rá.
- Kimenő?
- Anyukádék engedélyezték, hogy elhagyhasd a sulit?
- Nem tudom. De nem hinném, hogy különösebben érdekelné őket, hogy mi van velem. Az elmúlt három hónapban felém se néztek, egy nyomorult üzenetet nem küldtek vagy bármi.
- Majd utána járok -állt fel a fiatalabb.- Most viszont megyek, találkozok Jinnel, van egy kis megbeszélnivalónk. Később összefutunk a srácokkal, ha van kedved, tarts velünk.
- Meglátom.
  Amint Namjoon elhagyta a szobát, a fiú előkapta a mobilját. Azonban egy pillanatra lefagyott, mikor eszébe jutott, hogy nem tudja, hogy hívják a srácot. Aztán szinte hangosan is gratulált magának, mikor eszébe jutott, hogy Namjoon és a szülei számán kívül senki másé nem szerepel a telefonkönyvében, szóval egészen egyszerű lesz megtalálni. Körülbelül fél perc keresés után meg is találta a számot.
  „Akkor, amiről beszéltünk. Vennél nekem? Annyi a gond, hogy nincs kimenőm, és csak kártyám van szóval később megadom. SUGA” -írta az üzenetet.
  „Nincs hitel” -érkezett a válasz. „Akkor írj, ha van pénz”
  A fiú majdnem a falhoz vágta a telefont. Hirtelen, bár maga sem tudta miért, nagyon dühös lett a világra. „Valahonnan pénzt kell szereznem” -gondolta. „Muszáj.”
  Majd hirtelen eszébe jutott valami.
  „Tudnál adni kölcsön?” -üzenet elküldve.
  „Mennyi kéne?” -érkezett a válasz.
  „5000”
  „Asztalfiók, fekete doboz”
  A fiú már ment is az említett bútorhoz és kis keresgélés után meg is találta a dobozt. Mikor kinyitotta, leesett az álla. A doboz ugyanis tömve volt bankjegyekkel. A fiú bele sem mert gondolni, hogy mennyit érhet a doboz tartalma, inkább csak gyorsan kivette a megfelelő összeget, becsukta a dobozkát és visszarejtette az asztalfiókba.
  Kicsit kellemetlenül érezte magát, mert utált szívességet kérni. Gyengének érezte magát tőle. Azzal nyugtatta magát, hogy amint Namjoon elintézi, hogy kimehessen, vesz ki pénzt és első dolga lesz visszaadni neki, amivel tartozik.
  „Megvan a pénz. SUGA” Küldés.
  „Hatkor a suli előtt” -érkezett a válasz.

  Nyílt a szobaajtó.
- Na, jössz? -dugta be a fejét Namjoon.
  A fiú rápillantott a telefonjára. Tíz perce volt még a találkozóig.
- Menj csak, majd később csatlakozom.
- Rendben.


  Korábban ért oda, mint a megbeszélt időpont, mégis megelőzték.
- Itt van, amit kértél -nyújtotta felé a dobozt.- Vettem egy gyújtót is, mert gondolom az sincs -a fiú csendben átvette a dolgokat majd átnyújtotta a pénzt.- Azért egy köszönöm beleférne.
- Kösz.
- Amúgy, eszembe jutott, hol hallhattam rólad -vigyorodott el.- Mindenki ő itt Suga. Az a Suga. Suga, ők itt a haverjaim. Épp inni tartunk. Ha benne vagy velünk tarthatsz.
  Bár a másik három nem volt éppen szimpatikus a fiúnak, az idegen egyre inkább pozitív érzéseket váltott ki belőle, így elfogadta az ajánlatot. De akkor eszébe jutott, hogy Namjoonnak is megígérte, hogy majd csatlakozik hozzá és a srácokhoz, de szíve, életében talán először, az ismeretlen felé húzott. Írt hát egy rövid üzenetet. „Barátkozok, majd kicsit később megyek. S.” -állt az üzenetben, majd elküldve azt, elrakta a telefont és felpillantott a vele szemben állóra.
- Mehetünk -épphogy kimondta, megrezdült a telefonja.
  „TaeTae hiányol, ahogy mi is, de menj csak, érezd jól magad. És kérdezd meg, hogy hívják. Vigyázz magadra! Nam” -olvasta.
  Mindössze egy szóban válaszolt.
  „Zico”

2017. február 17., péntek

Az első díjunk!!!!!!

Liebster Blog Award
Nagyon nagy köszönettel tartozunk Angel Blacknek, A felolvaszthatatlan jég bloggerének, aki megajándékozott minket első díjunkkal. Nagyon köszönjük!!

1. Ismertesd a szabályokat!
2. Nevezd meg, és linkeld be, akitől kaptad a díjat és köszönd meg neki (mondjuk ez szerintem alap)!
3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!
4. Tegyél fel 10 kérdést!
5. Jelöld meg azokat a blogokat (10 db), akiknek továbbadod a díjat!


Angel kérdései:
1. Hány történetet írsz/írtál?
  Jelen pillanatban négy történeten dolgozunk, de ebből még csak a Who am I? a publikus a többi egyelőre titok :D
   Hogy hányat írtam/ írtunk már, az pedig szerintem szinte megszámlálhatatlan 
2. Milyen kapcsolatba állsz az ázsia dolgokkal?
   Imádok szinte mindent, ami a távolkeleti kultúrához tartozik, legyen az akár a művészet, a történelem, a divat, vagy az ételek

3. Érdekelnek esetleg más kultúrák, ha igen akkor melyik?
   Az ókori egyiptomi kultúra például kicsi korom óta a szívem csücske, de ezen kívül odáig vagyok még a skandináv történelemért/ mondavilágért is

4. Van olyan idegen nyelv, amit szívesen megtanulnál?
   Jelenleg két idegennyelvet beszélek, de még legalább három tervbe van véve, szóval igen van, nem is egy

5. Animékkel milyen a viszonyod?
   Az Inuyasha gyerekkori nagy kedvencem volt, akárcsak a Naruto vagy a D-Gray man

6. Szoknya vagy nadrág? Milyen a kapcsolatod az először említett, szerintem sátáni ruhadarabbal?
   Én személy szerint szeretem mindkettőt, de uyanilyen érzelmek fűznek a ruhákhoz és a kezeslábasokhoz is :P

7. Érezted már úgy, hogy minden jobb lenne, ha nem lennél ezen a világon? (remélem nem, mert én nem bírnám ki)
   Nem is egyszer, de mindig sikerült túllendülnöm ezeken a mélypontokon

8. Kávé vagy kakaó?
   Rengeteg kávé feketén, cukor nélkül ><

9. Hogy állsz a fantasyhoz?
   Az a történettől függ O.O Tolkien történeteit például imádtam *-*

10. Ha választhatnál, milyen világban élnél, ha ebből már eleged van?
   Ha a kezemben lenne a döntés, egy olyan világot választanék, ahol az embert nem a kinézete, vagy az egy adott területen való teljesítménye szerint skatulyáznák be, hanem az lenne a mérvadó, hogy mennyire akarja, és, hogy tényleg oda teszi magát.


Az én kérdéseim:
1. Mennyi idős vagy? (elég annyi is, hogy 18 alatt vagy fölött)
2. Mi motivál a leginkább egy adott történet irásában?
3. Mit érzel írás közben/ amikor felraksz egy új fejezetet?
4. Ha adódna egy olyan lehetőség, hogy egy kiadó kiadná az egyik történetedet, de cserébe néhány dolgot megváltoztatnának benne, belemennél?
5. Ha lehetne egy kívánságod, ami akármi lehetne, mi lenne az?
6. Mi az ami a leginkább boldoggá tesz?
7.Van példaképed? Ha igen, ki ő?
8. Ha bárhová elutazhatnál, hová mennél?
9. Hogyan találtál rá a K-POP-ra, és hogyan befolyásolta ez a stílus az életedet?
10. Ki/Kik a kedvenc előadó(i)d?

Akiknek küldöm:

Sinori Kiri-> You are My death
Kicsi Dongsaeng és Shin Daiyu-> War of Hormones
Pszt!Kacsa-> Pszt!Yaoi

Haehwa Im és Rose~-> Deleted Memories

2016. december 1., csütörtök

Who Am I? - V. Mesélnél nekem?

  Azt sem tudta, hova megy, a teste magától mozgott, ahogy a folyosókat rótta. Egyedül akart lenni. Egyedül egy olyan helyen, ahol soha senki nem talál rá. Ahol örökre egyedül lehet. Látta, hogy a többi diák furcsán néz rá, hogy néhányan összesúgnak mögötte, de most ezzel sem tudott mit kezdeni, csak sétált tovább üveges tekintettel.
  Hirtelen valaki megragadta a karját és behúzta egy szobába. A fiú hagyta, neki már minden mindegy volt.
- Nagyon szarul nézel ki, mégis mi történt?- hallott meg egy ismerős hangot.
  Mi történt...Ahogy visszagondolt a történtekre, könnyek szöktek a szemébe, majd vékony patakokban lefolytak arcán, hogy végül a földre cseppenve érjenek célba.
  Két kar fonódott a teste köré, megtartva a fiút, kinek lábai felmondták a szolgálatot. A zokogás már erősen rázta a vékony testet.
- Ugyan már, nem lehet olyan rossz a helyzet. Mondd el, kérlek, hátha tudok segíteni. Vagy csak sírd ki magad, ahogy jól esik- majd a karok lassan eltávolodtak, a fiú pedig a falnak dőlve csúszott le a földre.
  Órákba telt, mire sikerült abbahagynia a sírást. Nem is igazán azért hagyta abba, mert sikerült megnyugodnia, egyszerűen csak képtelen volt már több könnycseppet kipréselni magából. Síri csendben bámult maga elé vöröslő, kisírt szemekkel, melyek éles kontrasztot alkottak szinte hófehérré sápadt arcával.
  Hirtelen látóterébe visszatért a kéz, mely most egy poharat tartott, s felé nyújtva azt, megint hallotta a hangot.
- Idd meg, segít -a fiú elvette a poharat, s még azzal a mozdulattal fel is hajtotta a tartalmát.
- Még -mondta erőtlen, színtelen hangon.
  Szinte rögtön kapta is a második poharat. Majd a harmadikat. Majd még egyet. És még egyet.
- Na, most már mondd el, kérlek, hogy mi borított ki ennyire.
- Hát az úgy volt, hogy az hát, hogy úgy, hogy -itt egy pillanatnyi szünetet tartott.- Namjoon...én nem akarom...én nem akarom többet látni...
- Kicsodát? Mi ez az egész? Egyáltalán valakinek mondtál bármit is? Jin tud róla? Biztos már halálra aggódja magát miattad.
- Neh...őt neh -csuklott el a fiú hangja.- Csak őt ne -motyogta már szinte alig hallhatóan, s félő volt, hogy újabb zokogás készül kitörni a vékonyka, erőtlen testből.  Namjoon arcán értetlenség tükröződött. S bár ötlete sem volt, mi lehet a probléma, úgy döntött, hagy egy kis időt a fiúnak, hogy összeszedje magát. Nem is kellett kérdezni, az alkohol hatására a fiúból ömleni kezdtek a szavak.
- Én, ő, tegnap...és...nem volt, nem volt rajtam ruha...mikor felkeltem...hánytam és...nem volt rajtam ruha -annyira összevissza beszélt, hogy a rasztának minden egyes szót el kellett ismételnie magában, hogy aztán új sorrendbe rakva őket értelmet adjon sokkos állapotban lévő barátja mondandójának.
- Szóval azt mondod, hogy rosszul lettél reggel és nem volt rajtad ruha. Attól sokkoltál le ennyire, hogy Jin meglátott meztelenül?
- Nem...nem látott...hanem...ott volt...ott volt az ágyamban...ami az enyém...és ő...én nem tudtam...nem tudtam elmenni...menekülni...kiabálni akartam...de...de nem ment...és...Namjoon én...én nem akartam...nem akartam...
  Namjoon először döbbent tekintete most elsötétült. Nyugalmat erőltetve magára végigsimított az idősebb karján.
- Gyere, pihenj egy kicsit -húzta fel óvatosan a fáradt, meggyötört testet.- Ne aggódj, itt senki nem bánthat, én vigyázok rád -majd odavezette az ágyhoz, lefektette és betakarta.- Nemsokára visszajövök -mondta, majd elhagyta a szobát.
  Keze ökölbe szorult, és megremegett az idegességtől, ahogy végigsietett a folyosón. Akkora lendülettel ment, hogy diáktársai inkább félreálltak az útból. Nem vesztegette az időt kopogásra.
- KIM SEOKJIN! -ordította miközben feltépte az ajtót. Barátja épp a tükör előtt állva igazította frizuráját, de a hirtelen zajra ijedten kapta a fejét az ajtó irányába.
- Mégis mi a jóistenért ordítasz? És egyébként is, nálatok nem szokás kopogni? -kérdezte az idősebb felháborodva, de minden további mondanivalója belé fagyott, mikor meglátta legjobb barátját, ki két lépéssel átszelve a szobát lendítette felé az öklét. Seokjin védekezésképpen az arca elé emelte a kezét, de a várt ütés elmaradt. Majd egy hangos csattanás hallatszott. Mikor kinyitotta ijedtében összeszorított szemeit, Namjoon ökle csupán pár milliméterre az arcától, a falon talált magának helyet. "Csoda, hogy nem ütötte át a falat"- suhant át a gondolat az idősebb agyán.
- Azt már látom, hogy ideges vagy, de mégis mi okod volt rám törni a szobámban és halálra rémíteni? -emelte meg a hangját ő is.
- Hogy tudtad ezt tenni? Kihasználtad őt! Amúgy is vékony jégen táncolt az emberekbe vetett bizalma, te pedig porig romboltad az egészet! Mert nem tudsz magadnak megálljt parancsolni! Mert mindig csak magaddal foglalkozol!
- Elég! Te is tudod, hogy ez nem igaz! Mindig, minden egyes pillanatban ott vagyok, amikor a többieknek szüksége van rám, nem hiába én vagyok az "anyjuk"! Szóval ne vágj ilyen dolgokat a fejemhez, mert te is tudod, hogy kurvára nincs igazad! Hibáztam, oké? Ittam és ő is, megtörtént és ennyi! Nem hinném, hogy most ott ül a szobádban sírva, hogy ő többet akart!
- Nem, tényleg nem! Mert egészen pontosan seggrészegen fekszik a szobámban nyakig betakarózva és zokogva, mert megerőszakoltad!
- Hogy mi van?! -fagyott le Seokjin, ijedt tekintettel nézve a fiatalabbra.
- Jól hallottad! Teljesen sokkos állapotba került! Összevissza beszél és halálra van rémülve! És minderről kizárólag TE tehetsz!! -hangsúlyozta ki a "te" szót a raszta. Az idősebb szemét könnyfátyol homályosította el, amint rádöbbent, mi is történt valójában. Lehet, hogy számára ez nem volt több egy szimpla együttlétnél, de amibe eddig nem gondolt bele, az az az aprócska részlet volt, hogy szobatársa soha, szinte semmilyen fizikai kontaktusba nem került még más emberekkel. Még egy ölelés is kiborította. Seokjin bele sem mert gondolni, hogy most hogy érezheti magát a fiú.
- Namjoon, én...én nem...sajnálom...sajnálom-zokogta.
- Tudom Jin. De ezzel most átléptél egy határt. Nem is akármilyet -válaszolt a fiatalabb, most már sokkal nyugodtabb hangon.
- És...és most...mi lesz most? -kérdezte a sírástól el-elcsukló hangon.
- Nem tudom. Annyi biztos, hogy Seongki most azonnal átköltözik az én szobámba. Amíg beszélek apámmal, addig te szépen összecsomagolod a dolgait. És most nagyon ajánlom, hogy addig még csak a közelébe se menj, amig engedélyt nem adok rá, vagy ameddig ő maga nem keres téged.
- Ez azért egy kicsit durva nem? És különben is, mit mondunk a többieknek? Tuti érdekelni fogja őket, hogy miért költözött át hozzád.
- Ez már nem az én gondom. Ameddig betartod a szabályokat, addig én is tartom a számat.
- Szóval fenyegetsz...Értem én. Ennyit ért a barátságunk...
- Félreérted. Én csak azt akarom, ami mindenkinek a legjobb. És az egyelőre a távolság kettőtök között. A többieknek majd kitalálok valami kamut. Seokjin, te vagy a legjobb barátom, és amit tettél, nem mondom, hogy megbocsáthatatlan, de kell még egy kis idő, Seongkinak meg még több, amig ez a dolog elfelejtődik, vagy legalábbis elviselhető lesz.
  Seokjin egy bólintással jelezte, hogy megértette a hallottakat.
- Megyek, elkezdek pakolni -jegyezte meg, de szavai inkább saját magához szóltak, mint a másik fiúhoz.
- Rendben. Nemsokára itt vagyok a cuccokért. Minden rendben lesz -simította végig az idősebb karját, mire az egy újabb bólintással reagált.
  Miközben pakolt, újra és újra eleredtek a könnyei. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez vele történik. Mégis hogy lehetetett ilyen hülye? Ő, aki mindig alaposan ellenőrzi a következményeket, mielőtt bármibe is belefogna, ő, aki mindig mindent többször is átgondol, és aki mindig csak mások javát tartja szem előtt. Életében először meggondolatlanul cselekedett, és láss csodát, mi lett az eredménye. Többször is megfogadta magában, hogy soha többet nem fog semmit tenni egészen addig, mig az összes eshetőséget számba véve úgy nem találja, hogy megéri a dolog. Mert ez nagyon nem érte meg. Nagyon, nagyon nem. Bár azt meg kell hagyni, hogy ez volt élete eddigi egyik legjobb..."Na álljon meg a menet! Miért gondolkozok ilyeneken?" Erősen megrázta a fejét, hátha ezzel sikerül elűznie a bűnös emlékeket.
  Már az utolsó bőrönd zipzárját húzta be, amikor Namjoon visszatért oldalán Jiminnel.
- Na, hol vannak azok a csomagok? -hangzott a jókedvű kérdés. Seokjin ijedten nézett Namjoonra, aki egy bátorító mosolyt küldött felé. El sem tudta képzelni, hogy mégis mit hazudhatott alacsony barátjuknak, amitől ilyen lelkesen segített elköltöztetni újdonsült társukat. "Főleg a történtek után" -ezt már csak gondolatban tette hozzá. Ennek ellenére a kezébe nyomott két bőröndöt, a maradékot pedig Namjoonnak adta.
- Ez az összes? -hangzott a raszta kérdése, mire a fiú csak egy bólintással válaszolt, majd visszament a szobába és leroskadt az ágyra. Majd megint elbőgte magát.

- Hyung, ez igazán rendes dolog volt tőled. De mondd csak, mégis miért segítesz? -nézett Jimin nagy szemekkel barátjára.
- Csak azt akarom, ami mindenkinek a legjobb -mosolyodott el Nam, majd tovább sétált a folyosón.
  Mikor elérték a szobaajtót a magasabb váratlanul elállta az utat.
- Jiminnie, igazán köszönöm a segítséget, de innen már megoldom egyedül.
- Dehogy, szívesen segítek bevinni.
- Nem, erre igazán semmi szükség -hangzott a kedves, de határozott válasz.
- Hm. Furcsa vagy nekem -sandított a magasabbra.- Na mindegy, ma nagyon boldoggá tettél, úgyhogy elnézem neked -vonta meg a vállát.- Jó szórakozást az antiszoc sráccal -kacsintott, majd sarkon fordult és elsietett, a raszta pedig elkezdte bepakolni a csomagokat a szobába. Nem tudta biztosra, hogy jó ötlet volt-e hazudni barátjának, de egyelőre ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, ami csak eszébe jutott. Na meg persze, ha minden úgy sül el, ahogy tervezte, akkor tényleg így lesz mindenkinek a legjobb. Erre a gondolatra mosoly kúszott Namjoon ajkaira.
  Majd eszébe jutott a fiú. Úgy döntött, majd később segít neki kipakolni, úgyhogy amint minden táskát és bőröndöt berakott az előtérbe, bezárta az ajtót és elindult az ágy felé, amelyben a fiú békésen szuszogott a meleg takaró biztonságot adó leple alatt. Namjoon szíve összeszorult, hogy fel kell ébresztenie, hiszen a fiú arcán látott békés álom és a gyermeki ártatlanság varázslatos keveréke szinte taszította a fiatalabb kezét, amely az arc végig simításával visszarántotta volna a fiút a valóság gyötrelmeibe. De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
- Héj, ébresztő álomszuszék -simította végig óvatosan az idősebb arcát, mire az álmosan pislogva nézett fel az előtte guggoló fiú arcára.
  Először azt sem tudta, hol van, de amint eszébe jutottak a történtek, ijedten ült fel, amibe nem csak, hogy beleszédült, de a fejébe is belehasított a fájdalom.
- Nyugalom, nincs semmi baj -hallotta meg az ismerős hangot.
- Mi történt? És… hol vagyok? -nézett körbe, realizálva, hogy nem a saját szobájában fekszik.
- Ne haragudj, hogy leitattalak, de nem volt más választásom, olyan sokkos állapotban voltál. Most az én szobámban vagyunk, jobban mondva a mi szobánkban -a fiú értetlen arcát látva, elnyomott magában egy mosolyt.- Mostantól itt fogsz lakni velem, már persze, ha neked is megfelel.
- Én…nem tudom…én…tényleg itt maradhatok?
- Tényleg -hogy nyomatékosítsa, Namjoon még bólintott is egyet.
- Akkor…megyek -motyogott tovább.
- Hova? -nézett rá kíváncsian a fiatalabb.
- A…a cuccaim…
- Azok miatt ne aggódj, Jiminnel már áthoztunk mindent, minden csomagod ott van az ajtónál, már csak ki kell pakolnod. Ha szeretnéd, szívesen segítek -simította volna meg a karját, de a fiú, mintha égetné a másik érintése, elrántotta a karját. „Ezt még meg kell szoknom” -gondolta magában a raszta. Majd hirtelen eszébe jutott, mivel tehetné kellemesebbé a fiú napját.- Vagy, ha szeretnéd, magadra hagylak, rendezkedj be nyugodtan, aztán majd este találkozunk.
- Igen…egyedül…az most nagyon jó lenne -a fiú szinte suttogta a szavakat, miközben üveges tekintettel, pislogás nélkül meredt maga elé. Nem akarta látni a másik arcát, nem lett volna képes a szemébe nézni. Egyedül akart lenni, de szinte el sem tudta képzelni, hogy kívánsága tényleg valóra válhat.
- Rendben, akkor majd később jövök, és hozok valamit enni. Itt egy kulcs, ezzel be tudsz zárkózni és akkor tényleg senki nem tud zavarni. Ha pedig bármire szükséged lenne, ott van a számom az asztalon, hívj nyugodtan. Jó pakolászást -állt fel, majd az ajtóhoz sétálva lenyomta a kilincset.
- Namjoon -szólalt meg hirtelen a fiú, megállásra késztetve a másikat.- Miért tetted? Miért teszel ilyeneket? Mit akarsz tőlem? Biztos vársz valamit cserébe…
- Nos, teljesen őszintén, tényleg várok cserébe valamit. Szeretném, ha be tudnám bizonyítani neked, hogy nem kell minden embertől tartani, és, hogy a barátok tényleg olyan emberek, akikre bármikor számíthatsz, és akiknek bármit elmondhatsz. És tudod -fordult a fiú felé- minden ember hibázik. De vannak, akik megbánják a tetteiket. És olyankor megérdemlik a megbocsátást. Na, de most tényleg magadra hagylak, nyugalomra van szükséged és rengeteg mindent kell átgondolnod -azzal kilépett az ajtón, majd becsukta és be is zárta azt.


  Habár újdonsült szobatársa már vagy fél órája elment, a fiú még mindig ugyanabban a pozícióban ült az ágyon, és csak nézte a falat. Teljesen elmerült a gondolataiban. Namjoon szavai visszhangzottak a fejében. Totális káosz uralta a fiú gondolatait. Nem értett semmit. Azt már elkezdte feldolgozni, hogy új helyre került, és azt is, hogy már nem kell félnie Seokjin társaságától, sőt még látnia sem kell őt, legfeljebb a közös óráikon. Viszont azt nem értette, hogy vajon Namjoon mégis hogy érthette, a megbocsátásról szóló dolgokat.
- Ki kéne pakolnom? -tette fel hangosan a kérdést, amely szinte visszhangot vert az üres szoba falai között.
  Nagy nehezen erőt vett magán, és lassan kimászott az ágyból. Végtagjai teljesen elgémberedtek, olyan érzés volt, mintha szinte száz éven át ült volna mozdulatlanul. Még a kezei is elzsibbadtak. Valahogy mégis sikerült odavonszolnia magát a bőröndökhöz, ahol első dolga volt előkotorni a telefonját és persze a fülhallgatót. Amint dobhártyáját megremegtette a kis hangszórókból üvöltő zene, energia töltötte meg a fiú fáradt, nehéz testét. Sokkal gyorsabban végzett a kipakolással, mint várta.
  Visszament a szobába és leült az ágyra. Hirtelen valami megmondhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Szorítást érzett a mellkasában. Mintha… Mintha hiányzott volna valami. A fiú nem értette. A vékonyka hang megint felcsendült a fejében. „Csak nem hiányzik valami? Vagy valaki?”
- Elég -ordított a fiú, mintha ezzel el tudná hallgattatni a hangot. Persze tudta nagyon jól, hogy semmi értelme.
  A hang ugyanis folytatta. „Mindketten tudjuk, hogy mi a legnagyobb félelmed, hogy mit utálsz a legjobban.”
- Ki ne mondd -morogta a fiú ingerülten. De kimondta.- Az egyedülléttől -mondta a fiú a hanggal egyszerre.
  Nem tudta, mi tévő legyen. Társaságban nem érezte jól magát, de az egyedüllét még rosszabb volt. Hirtelen eszébe jutott valami. Leugrott az ágyról, odasietett az asztalhoz, majd kezében a cetlivel visszaült az ágyra, megragadta a telefont és bepötyögte a papíron látott számokat. Azonban ujja pár milliméterrel a hívás indító gomb fölött megdermedt. Egy pillanatnyi gondolkodás után írt egy rövid üzenetet, majd szemét összeszorítva, még a levegőt is bent tartva rányomott a küldésre, majd várt.
  Körülbelül tíz perc ideges várakozás után halk kopogást hallott. Majd az ismerős hang kedves orgánuma hallatszott az ajtó túloldaláról.
- Megkaptam az üzenetet. Ha még mindig úgy érzed, hogy szükséged van a társaságomra, nyisd ki az ajtót.
  Nem mintha a másiknak nem lett volna kulcsa, csak éppen meg akart bizonyosodni arról, hogy a fiú tényleg vele akart lenni.  Türelmesen várt, azonban a szobában síri csend honolt. Már épp kezdte volna feladni a várakozást, amikor kattant a zár. Ám az ajtó csukva maradt. De Namjoonnak ennyi is elég volt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, amely mögött ott állt a fiú, némán bámulva az érkezőt. Majd sarkon fordult és bement a szobába. Mire a fiatalabb is beért a szobába, a fiú már az ágyon ült, továbbra is őt nézve. Namjoon kicsit kellemetlenül érezte magát, de egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy magára hagyja a fiút, főleg, miután közölte, hogy szüksége van rá. Így hát, ő is leült saját ágyára.
- Akarsz beszélgetni? -kérdezte, miután a feszült csendtől már a hideg futkosott a hátán. A fiú azonban csak megrázta a fejét.
  Újabb némán eltöltött percek után azonban a fiú volt az, aki megtörte a csendet.
- Namjoon -szólította meg a fiatalabbat.
- Igen?
- Mondd…kérhetnék még abból az italból?
- Nem kéne…sok lenne -húzta a száját a raszta.
- De csak…csak egy egészen kicsit -nézett nagy szemekkel társára.- Akkor…akkor tudnék beszélgetni…
- Seongki -sóhajtott.- Nem szeretném, ha innál. Tudom, hogy nem ez volt életed legjobb napja, de mi lenne, ha most alkohol nélkül próbálnál meg beszélgetni velem?
- Nem fog menni -motyogta, majd megint elnémult.
  A percek csak teltek, és Namjoon már nem is reménykedett benne, hogy valaha is vége lesz a kínos csendnek, amikor a fiú ismét megszólalt.
- Namjoon -szólította meg halkan.- Mesélnél nekem? -az említett teljesen megdöbbent. Nem is értette igazán a kérdést.
- Mégis mit? Vagy miről? -értetlenkedett most már hangosan is.
- Magadról… az életedről… a gyerekkorodról -a fiú felsóhajtott.- Arról, hogy milyen normális emberként élni -pillantott bátortalanul a másikra.
  Namjoonnak eltartott pár másodpercig, mire feldolgozta a hallottakat. Egyúttal annyira megdöbbentette a fiú kérése, hogy szinte öntudatlanul válaszolt.
- Persze, szívesen -mosolyodott el.- Kérdezz bármit, amire csak kíváncsi vagy és örömmel elmesélem -a fiú csak bólintott.
  És kérdezett. Namjoon pedig mesélt. Születésnapokról, nyaralásokról, az első napjáról az iskolában, az első lerészegedéséről, a kutyájáról, anyukájáról, mindenről, ami csak eszébe jutott. Namjoon már órák óta mesélt és mesélt, mikor a fiú egyszer csak felállt, odasétált a másik ágyhoz, majd megállt fiatalabb társa előtt.
- Szeretnék kérdezni valamit.
- Mondd csak, bátran -nézett fel az előtte állóra.
- Amikor azt mondtad, hogy nem kell mindenkitől félnem, akkor…akkor magadra is gondoltál?
- Ezt hogy érted?
- Namjoon…benned bízhatok? Te nem…nem teszel…nem teszel olyan dolgokat…
- Ilyen még csak meg se forduljon a fejedben! -szakította félbe társát felháborodva.
- Akkor…akkor se, ha ilyet csinálok? -ült le mellé a fiú, s fejét a magasabb vállára hajtotta.
  Nam reflexből át akarta karolni, ám megálljt parancsolva ösztöneinek, mozdulatlanul ült tovább.
- Akkor se -válaszolt kedvesen.
- Nem érzel semmit? -kérdezte a fiú.
- Mire gondolsz?
- Nem fogsz…nem akarsz semmit  csinálni velem?
- Nem, Seongki. Ha neked így jó, akkor maradj nyugodtan, de ne aggódj, semmi olyan dolog nem fog történni, amit nem szeretnél.
- Namjoon?
- Igen?
- Mesélnél még egy kicsit?
- Szívesen.
  És folytatták tovább. Namjoon mesélt és mesélt, majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a fiú nem tesz fel újabb kérdéseket. Ahogy lepillantott a vállán pihenő fejre, elmosolyodott. A fiú ugyanis már az igazak álmát aludta.
 Óvatosan, nehogy felkeltse, kimászott alóla és hagyta, hogy a fiú teste végigdőljön az ágyon, majd betakarta. Odament a szekrényéhez és kihalászott belőle egy hálózsákot, leterítette az ágy mellé, majd leoltotta a lámpát, bebújt a hálózsákba és ő is nyugovóra tért. Boldogan merült az álmok világába, hiszen egy nap alatt sokkal nagyobb haladást ért el, mint amire egy hét után számított volna. Csak remélni merte, hogy ez nem egy ideiglenes állapot és a fiú elindult a bizalom ösvényén.

2016. augusztus 8., hétfő

Who am I? - IV. Alkohol

  Egy utolsó pillantás a tükörbe. Ritka pillanatok egyike, hogy a fiú elégedett volt a kinézetével. Jin még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy bezárták-e a szobaajtót, majd elindultak lefelé.
- Hova megyünk? –kérdezte a fiú.
- Már mondtam –felelte Seokjin.- Inni.
- De úgy értem helyileg hova? –csapott a homlokára Suga.- Komolyan Seokjin, egy zseni vagy én mondom, de néha olyan buta tudsz lenni, hogy esküszöm, el se hiszem.
- Majd meglátod –kacsintott az idősebb.

  A fiú látásból már ismerte Seokjin barátait, szobatársa ugyanis rengeteg közös képpel plakátolta ki a szoba rá eső részének falát. A nevüket is tudta, hála az idősebb soha be nem álló szájának, és amig Jin készülődött megpróbálta a hallott jellemzések alapján a neveket az arcokhoz társítani. Kíváncsi volt, vajon mennyire járt sikerrel. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Seokjin! Van egy olyan érzésem, hogy a gorilláim nem fogják hagyni, hogy alkoholt adjatok nekem. Lehet, hogy jobb lenne, ha mégse mennék.
- Jó próbálkozás –nevetett fel.- Aggodalomra semmi ok! Nam és én kicsit közbenjártunk érted az igazgatónál, és egészen véletlenül ma fontos értekezletet tartanak a tanári karral, ahová az őrséged is szívélyesen meg lett hívva. Úgyhogy 11-re vissza kell érnünk a szobába és akkor nem lesz gond.
  A fiú erre nem tudott mit mondani. Tudta, hogy meg kéne köszönnie mindazt, amit társa tett és tesz is érte, de valahogy ez a szó képtelen volt elhagyni ajkait. Szerencséjére épp akkor érkeztek meg a találkozó helyére. Ugyanannál a padnál voltak, ahol ismeretségük legelején a fiú felpofozta Seokjint. Ők érkeztek utolsónak.
- Sziasztok –köszönt Seokjin, mire négy szempár szegeződött rájuk. Seongki szinte érezte, ahogy próbálják első pillantás alapján analizálni és, mintha valami bizonytalanság is lett volna a rá irányuló tekintetekben. „Minden bizonnyal Seokjin mesélt már rólam és most nem tudják, hogyan viselkedjenek velem.”
  Egy magas, raszta hajú fiú volt az, aki végül megmozdult, napszemüvegét levéve lépett oda a fiúhoz, s kezet nyújtott neki.
- Namjoon vagyok, örülök, hogy megismerhetlek –mosolygott a fiúra. „Egyből egy”-gondolta Seongki.
- Suga –vetette oda, majd Seokjin lesújtó pillantására nagyot sóhajtott, s elfogadta a neki nyújtott kezet. Namjoon meghökkenve pillantott Jinre, aki csak bólintott egyet, mire a raszta visszatette napszemüvegét és mosolyogva fogott bele a többiek bemutatásába.
  „Szóval a vigyorgó törpe, Jimin, ezt is jól gondoltam. Igen te vagy a „hadd legyek a reményed” Hoseok akkor eddig háromból három ééés pacsit nekem, mert csak egy maradt, egy névvel és az nem más, mint Taehyung. De ez mégis mit csinál?” –szinte még ideje sem volt végiggondolni, amikor a fiú nekifutásból becsapódott és elkezdte ölelgetni. Hirtelen lefagyott.
- Taehyung, hát nem megmondtam neked, hogy csak bemutatkozol és kezet fogsz? Nem ugorhatsz rá mindig mindenkire, nem mindenki viseli jól a közelségedet! –hallatszott Seokjin dorgálása. „Olyan, mint egy anyuka” -gondolta a fiú, majd hirtelen teljes erejéből ellökte az őt ölelőt, aki így a földön landolt.
- Seongki, neked pedig nem kéne minden helyzetet a lehető legagresszívebben lereagálni –intézte most a fiúhoz szavait az idősebb.
- Bocsánat anyu, többet nem fordul elő –tette fel megadóan kezeit nevetve. Mikor tudatosult benne, mit is csinál, azonnal lerakta kezeit és szúrós szemmel nézett körbe.
- Bírom ezt a srácot –mondta Jimin, mire mindenkiből kitört a nevetés.
- Na, akkor iszunk is, vagy mi lesz? -türelmetlenkedett Hoseok.
   Alighogy feltette a kérdést, Jimin már el is kezdte osztogatni az italos dobozokat egy szatyorból, mely eddig valószínűleg a pad alatt rejtőzött.
- Nem kösz, nekem inkább a sojut dobd ide -nyújtotta ki kezét Namjoon.
  A fiú kezdte kellemetlenül érezni magát. Nemcsak azért, mert ezelőtt még soha nem ivott alkoholt, hanem leginkább amiatt, hogy fogalma sem volt arról, hogy a többiek mit is isznak. Seokjin észre vehette a fiú zavarát, mert odahajolt és halkan, nem mintha a többiek figyeltek volna, mindenki el volt foglalva a mielőbbi alkohol szerzéssel, rákérdezett.
- Mi a baj? -szokás szerint nem kapott választ, így hát tovább kérdezgette.- Meggondoltad magad? Mégse akarsz inni? -bár a fiú sóvárgó tekintetét elnézve nem hitte, hogy jó irányba halad a gondolatmenete. Majd hirtelen beugrott. Hiszen a fiú eddig soha, semmilyen formában nem élt társasági életet és eddig a legtöbb számukra, átlag, hétköznapi emberek számára megszokott dolog a fiúnak teljesen új és ismeretlen volt.- Tessék -adta oda saját italát a fiúnak, majd odasúgta.- Ez sör. Nem túl erős, de kezdésnek pont elég lesz.
  „Hite” -olvasta a fiú a feliratot a dobozon. Tetszett neki a név. Rövid volt, és egyszerű. Remélte a tartalma is kedvére való lesz. Lassan emelte szájához a dobozt és hagyta, hogy a kis lyukon át szájába folyjon a hideg ital. Nem volt valami jó íze, de azért nagy nehézségek árán sikerült nem kiköpnie. Húzott még egy nagyot belőle, hátha jobb lesz, de a kesernyés íz semmit nem változott.
- Na, milyen? -érdeklődött Seokjin.
- Iható -hangzott az egykedvű, tömör válasz.
  Először lassan próbált inni, de amikor látta, hogy a többiek már bontják a következő dobozt, megfelelni akarása győzött óvatoskodása fölött és megpróbált annyit inni egyszerre, amennyit csak bírt. Már a második doboz felénél járhatott, amikor kezdte furcsán érezni magát. Egyre kevésbé zavarták a többiek és, mintha egyre jobban kedvelt volna mindent a világban. Valamint elkezdett egy kicsit szédülni. Tetszett neki ez az állapot. Nagyon tetszett neki. Végre úgy érezte, hogy ő is normális, sikerült levetkőznie a gátlásait, amik józanul a magány fogságában tartották a fiút. Ennek tudatában egyre többet és többet akart, mind az italból, mind pedig az érzésből, amely egész testét-lelkét átjárta.
- Azta, te aztán tudsz inni! -Namjoon még a napszemüvegét is levette, ezzel is prezentálva csodálkozását.- És komolyan, most iszol alkoholt életedben először?
- Aha -vigyorgot a fiú, hiszen ha jól értette, tulajdonképpen megdicsérték. Furcsa, de most jól érezte magát anélkül is, hogy bunkó álarca alá rejtette volna érzéseit. Teljesen ellazult, minden kényelmes volt és úgy érezte, most egyáltalán nem tudja meghatni semmi.
- Jól érzed magad? -kérdezte fülig érő mosollyal Hoseok.- Jössz máskor is?
- Hogyne -húzta szélesebbre a mosolyát Seongki.
- Izééé… Suga hyung! -szólalt meg Jimin is.
- Mi van?
- Taehyung nagyon szeretne megölelni, amiért azt mondtad, hogy kedvelsz minket és már alig bírom lefogni -és valóban, ahogy a fiú oda fordította a tekintetét meglepetten tapasztalta, hogy a törpe rajta ül a másikon, miközben hátra csavarja a kezét.
- Jól van, legyen -sóhajtott egyet a fiú. Úgy gondolta, ez egy remek teszt lehet jelenlegi állapota felmérésére. Ha el tudja viselni a szinte teljesen idegen fiú érintését, akkor megtalálta a megoldást.
  Mire a gondolatmenet végére ért, már érezte is a testéhez csapódó másik testet. Taehyung szinte csüngött rajta. Karjait a nyaka köré fonta, lábai pedig a dereka körül találtak helyet maguknak. „Olyan, mint egy majom” -nevetett magában a fiú. Majd hirtelen ledermedt.
- Taetae azt hiszem ideje elengedned a hyungodat -hallotta valahonnan távolról Jin hangját, de ahhoz túlságosan is máshol járt, hogy fel tudja fogni a szavakat. Szinte sokként érte az érzés, hogy amig egy másik test teljesen szorosan az övéhez simult, nem az jutott először eszébe, hogy minél messzebb kerüljön tőle, hanem valami, akármi más. Ez nagyon nagy dolog volt számára.
- No para csak adjatok még egy sört -nevette el magát az aggódó tekintetek láttán.
- Nem lesz sok? -kérdezte Seokjin.
- Nem egy csecsemő vagyok, tudok vigyázni magamra! Egyébként is a túl sok aggodalmaskodástól ráncos lesz a csinos pofid -kacsintott az idősebbre.
- Héj, vigyázz a szádra! -emelte fel a hangját Jimin.
- Ahogy te is Jimin! Suga neked is a hyungod! -szidta le Seokjin, majd átnyújtotta a dobozt szobatársának.
  A negyedik sör után Seongki kellőképpen bátornak érezte magát ahhoz, hogy elkezdjen kommunikálni a körülötte lévőkkel.
- Héj, Namjoon! Te mit iszol? -úgy nézte az üveget, mint akit elvarázsoltak.
- Sojut -felelte a raszta.- Megkóstolod?
- Ja -nyúlt az üveg felé, de egy kéz eltérítette az övét.- Mi a…?
- Szerintem eleget ittál már, nem akarom, hogy baj legyen! Majd legközelebb kevesebb sör és akkor ihatsz sojut is.
- Naaaaaa -húzta a száját vigyorra a fiatalabb.- Szeretnééém kipróbálniii. Légyszi Anyuuu -nyávogott, mint egy kisgyerek.
- Jin-hyung szerintem egy kortytól nem lesz semmi baja -szállt be a meggyőzésbe Hoseok is.
- Szerintem is had igyon! -mondta Jimin is.
- Látood mindenki velem ért eggyett -kezdett kissé összefolyni a beszéde, de ez egy cseppet sem zavarta.
- Namjoon? -nézett az említettre Seokjin segítségkérőn.
- Nem látom akadályát, hogy megkóstolja -vonta meg a vállát.- Annyira nem tűnik részegnek és egyébként is, jobb az elején kideríteni a korlátait. Mellesleg csak egyetlenegy kortyról van szó. Nem hiszem, hogy bármi baja lenne belőle.
- Na jó, de tényleg csak egy korty! -fenyegette meg mutatóujjával a fiatalabbat, mire az felröhögött.
  Elvette az üveget, ugyanakkor eszébe sem jutott, hogy tényleg csak egy kortyot igyon. Ahogy szájához emelte az üveget, olyan gyorsan kezdte kortyolni a benne lévő italt, amennyire csak tudta, nem is érdekelte, hogy milyen az íze, vagy, hogy tulajdonképpen mit is iszik, csak nyelte és nyelte addig, amig körülbelül az ötödik korty után eltűnt az üveg.
  Mikor kinyitotta az ivás alatt csukva tartott szemeit, egy nagyon mérges Seokjinnel találta szemben magát. Körbenézett és a többiek arcán elfojtott nevetést látva, hirtelen hangos röhögésben tört ki. Ettől persze Seokjin csak még jobban felhúzta magát, amitől a fiú még inkább nevetett és a többiek is egyre nehezebben tudták magukban tartani vidámságukat. Taehyung már a földön fetrengett szájára tapasztott kézzel, Jimin pedig saját ujjába harapott, hogy vissza tudja tartani a kitörni készülő röhögést.
- Jin -tette kezét az említett vállára Namjoon.- Nyugodj meg, látod, nem lett baja. Inkább örülj, hogy jókedve van és nem zárkózott be, ahogy vártuk.
- De Nam, te ezt nem érted! -nyafogott az idősebb.- Megígérte, hogy csak egy…
- Nem is mondott semmit és ezt te is jól tudod -nevetett fel halkan.- Csak megint az a gond, hogy nem úgy van, ahogy te mondtad. Tudod, hogy mindig ezt csinálod, amikor iszol. Úgy viselkedsz, mintha te lennél az anyjuk, ahelyett, hogy elengednéd magad és szórakoznál velük.
- Te nem is aggódsz értük? Mi van, ha történik velük valami?
- Az istenért Seokjin! 17 éves vagy viselkedj már úgy, mint egy tinédzser ne pedig úgy, mint egy háromgyerekes anyuka!
- Nem is vagyok olyan! -fonta össze maga előtt karjait duzzogva.
- De igen -nevetett Namjoon.
- Jó, néha -mosolyodott el végre az idősebb is.- De kikérem magamnak, hogy most már négy.
- Felőlem -vonta meg a vállát Nam.- De én a negyediket nem vállalom -mondta, majd jól meghúzta az időközben visszaszerzett italát.
  Az idilli pillanatnak Jimin ordítása vetett véget.
- Tae behányt! -ordította kacagva, majd hanyatt vágta magát.
  Több se kellett Seokjinnek, azonnal rohant a Jimin által mutatott irányba, hogy megkeresse, hiába mondták, hogy Hoseok vigyáz rá. Alig pár perc múlva megjelent, Hoseokkal kétoldalról támogatva az alig élő Taehyungot, pár méterenként megállva, hogy barátjuk kiadhassa magából a még szervezetében rekedt alkoholt.
- Na, azt hiszem most jött el az ideje annak, hogy meginduljunk -mondta a csapat anyukája, mikor nagy nehezen odaértek a többiekhez.
- Neeee máár -mondta egyszerre Jimin és Suga, majd egymásra nézve kitört belőlük a röhögés.
- Szerintem is srácok, elég volt mára ennyi -állt fel Namjoon a padról.
  Erre már a másik két fiú is felkászálódott a földről és mivel ők számítottak a józanabb részlegnek, leszámítva persze a Taehyungot tartókat, ők segítettek Namjoonnak összeszedni a dobozokat és egyéb szemetet, amit maguk köré termeltek az este folyamán. Mikor ez is megvolt elindultak vissza az épületbe.

-Mi lesz Taehyunggal? -kérdezte a fiú immár saját ágyán ülve.
- Semmi -mosolyodott el Seokjin. „Mintha aggódna”- gondolta, mire egy nagyot dobbant a szíve.- Alszik egy nagyot, aztán reggel még szenvedni fog egy kicsit, de rendben lesz, ne aggódj.
- Aggódik érte a halál -fonta össze maga előtt duzzogva karjait a fiatalabb.
- Aranyos vagy, amikor így viselkedsz -nevetett fel Seokjin.
- Te pedig tudhatnád, hogy nem szeretem, amikor ilyeneket mondasz -nézett rá, ha lehetséges, még durcásabban.
- Most mit vagy úgy oda? Holnap úgyse fogsz emlékezni semmire -erre a kijelentésre a fiú arckifejezése teljesen megváltozott. A gyerekes, durcás arc hirtelen elkomorodott, s fiú maga elé meredve kezdte el fixírozni a padlót.
- Most meg mi baj? -komolyodott meg Seokjin is. Természetesen nem kapott választ, így jobb ötlete nem lévén átült Seongki ágyára, egész közel a másikhoz, aki most valamilyen különös indoknál fogva nem húzódott rögtön arrébb.
- Seokjin -törte meg hirtelen a csendet a fiatalabb, még mindig a padlót bámulva.
- Igen?
- Mi van, ha holnap minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt? Mi van, ha minden visszatér az eddigi állapotba? Mi van, ha ugyanolyan leszek, mint amilyen voltam? Amilyen valójában nem is vagyok?
- Nem igazán értem, hogy mire akarsz kilyukadni -nem hazudott, tényleg teljesen tanácstalan volt. A fiú azelőtt még soha nem viselkedett így. Seokjin nem tudta eldönteni, hogy most csak az alkohol beszél a fiúból, vagy csak épp annyit ivott, hogy végre őszintén beszéljen magáról.
- Amikor ittam… minél többet ittam, annál kevésbé éreztem magam kellemetlenül. Amikor Taehyung másodjára megölelt, már nem is éreztem azt, hogy minél távolabbra kell kerülnöm tőle, sőt, egészen furcsa, de majdhogynem jólesett a közelsége. Én végre… végre normálisnak éreztem magam, végre olyan volt, mintha minden a helyére került volna és nem zavart semmi és nem féltem és…és most… most…
- Most attól félsz, hogy ha kijózanodsz, visszakerülsz az este előtti állapotba és megint bezárkózol? -a fiú nem válaszolt, csak egy aprót bólintott. Seokjin nem tudta, meddig mehet el, de azért próba szerencse alapon óvatosan átkarolta szobatársa vállát és finoman odahúzta magához. Meglepetten tapasztalta, hogy a fiú egyáltalán nem állt ellen, sőt, fejét az idősebb vállára hajtva folytatta.
- Nem csak ez, hanem…azt hiszem, hogy kedvellek. És nem csak téged, hanem a többieket is. Amilyen hülyék és idegesítőek tudnak lenni, legalább annyira aranyosak és… és azonnal befogadtak ,pedig nem is ismertek és én meg tök bunkó voltam… és… én csak egy szerencsétlen nyomorék vagyok, egy kibaszott selejt, akit a saját szülei sem szeretnek és még azt sem tudom, hogy hogyan viselkedjek amikor emberek között vagyok basszameg, egy korombelivel nem tudok beszélgetni, nemhogy barátokat szerezzek! Seokjin én annyira nem akarok egyedül lenni én…én…
  De már nem tudta befejezni mondandóját. Seokjin öntudatlanul cselekedett, a teste magától mozdult, ahogy szembe fordult a fiúval és száját a fiatalabb ajkaira tapasztotta. Mikor tudatosult benne, hogy mit is csinál, egy pillanatra lefagyott, de eleget ivott ahhoz, hogy ne tudjon parancsolni magának. Nem tudott, de nem is akart. Csak nézte a fiú riadt tekintetét, majd lehunyva szemeit, karjait szorosabbra fonta a másik teste körül. De szemei kipattantak, ahogy megérezte a fiú karjait, ahogy azok bátortalanul a dereka köré fonódtak. Ismételten farkasszemet nézett a kisebbel, de most már, mintha ijedtséggel vegyes kíváncsiságot látott volna a fekete szemekben. Meg persze a részegség okozta fátyolos tekintetet, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Tudta, hogy amit csinál az nem éppen a legtisztességesebb, de már nem tudott leállni. Gondolatmenetéből egy nyelv szakította ki, amely végignyalt az alsóajkán, jelezve, hogy szeretne beljebb kerülni. Aprót mosolyogva hunyta le ismét szemeit, ajkait pedig szétnyitotta, beengedve a követelőző nyelvet. Csókjuk egyre mélyült, s egyre szenvedélyesebb lett, mígnem levegőhiány miatt el kellett szakadniuk egymástól.
  Fél másodperc szünet után a fejek megint közeledni kezdtek egymáshoz, az ajkak ismét összeértek, a nyelvek összefonódtak, a két test szinte eggyé vált. De Jinnek ez már nem volt elég. Lassan döntötte hátra társát az ágyon, közben mindkettőjük pólójától megszabadult. Hirtelen elszakadt a fiú szájáról és áttért annak nyakára, amivel sikerült egy hangos nyögést kicsalnia az alatta fekvőből.

  A fiú agya teljesen elködösült az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, nem is igazán érzékelte a külvilágot. Mintha megszűnt volna körülötte minden, egyedül volt, a meleg, puha sötétségben. Majd hirtelen arra eszmélt fel, hogy valaki a nadrágjával babrál. Próbált a fölé magasodó alakra fókuszálni, de valószínűleg a soju most kezdett feloldódni a vérében, látása ugyanis sehogy sem akart kitisztulni. Próbálta ellökni, de kezei erőtlenül hevertek a teste mellett. Kiáltani akart, de csak halk suttogásra futotta az erejéből.
- Neh… ezht neh… -de a kezek egy pillanatra sem álltak le.
- Most jön a legjobb, hidd el, élvezni fogod -hallott meg egy ismerős hangot, de sehogyan sem tudta egyetlen archoz sem hozzákapcsolni. Hirtelen lekerült róla a nadrág is.
  Tudta, hogy nem tehet semmit. Valahogy majd túléli. Legalábbis ebben reménykedett. Az egyetlen, amit tehet, hogy szemeit szorosan összezárja és reménykedik, hogy minél hamarabb vége lesz.


  Reggel az első dolog, amire felfigyelt, az a fájdalom volt. A feje, mintha szét akarna robbanni, a szája soha nem volt még ennyire száraz és mindennek a tetejébe még hányingere is volt. Még épp időben indult meg, ugyanis alighogy beszédelgett a mosdóba, gyomra összeszorult és kiadta magából minden tartalmát.
  Úgy tíz-tizenöt perc szenvedés után úgy érezte, teljesen kiürült a szervezete, de mivel a feje majd szétszakadt jobbnak látta visszadőlni még egy kicsit. Azonban amint visszaért a szobába, az első gondolata az volt, hogy itt valami nem stimmel. Majd megpillantotta az alvó Seokjint, akinek mindössze egy vékony lepedő takarta teljesen meztelen testét. Aztán még valami feltűnt a fiúnak. Seokjin nem a saját ágyában feküdt. Hanem az övében. De miért? Mit keres a szobatársa az ő ágyában, ráadásul ruha nélkül? És akkor hirtelen bevillant egy emlék. A fiú azt hitte, csak az alkoholmámor okozta furcsa álom volt, de amint megpillantotta a ruhákat szanaszét a padlón, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy csak az ő fejében jelentek meg a képek. A cérna ott szakadt el, amikor a végignézett magán és egyre erősödő rettegése bebizonyosodott.
  A fiú anyaszült meztelenül állt az ajtóban….

2016. június 27., hétfő

Who am I? - III. Suga

- Ne haragudj, amiért nem vagyok valami jó társaság- jegyezte meg csendben a fiú.
  Seokjin ágyán ültek és reggeliztek. Lassan két hete már, hogy a fiú megtudta szobatársa történetét, de hiába mondta, hogy legyenek barátok, megbízni még mindig nem tudott benne. De már nem érezte magát annyira kellemetlenül a másik társaságában. „Ez is valami”-gondolta.
- Viccelsz? Te vagy a legjobb társaság –válaszolt Seokjin, majd megpillantva a fiú csodálkozó arcát elnevette magát.- Mindig meghallgatsz, bármennyit is beszélek és hidd el, nem sok ilyen ember létezik –folytatta mosolyogva.
- Igen, de én szinte soha nem szólalok meg –sütötte le a szemét.
- Tudom, ezért érzem úgy néha, mintha lenne egy jól nevelt kiskutyám, aki csendben követ mindenhova –a fiú arcát látva azonban gyorsan hozzátette.- Nyugi, csak vicceltem, ne haragudj.
  A fiú maga sem értette, de nem haragudott rá. Sőt egészen kellemes érzés volt, hogy jó kedvre deríthette Seokjint, már a puszta létezésével is.
  És igen, az utóbbi időben sok időt töltöttek együtt. De mindig szigorúan csak kettesben. Seokjin próbálkozott, mindig hívta mindenhova. Néha igent mondott a programokra, de az esetek többségében Seokjin barátai is jelen lettek volna. Mondjuk ezzel így önmagában nem is lett volna probléma, ha Seokjin nem akarta volna őket mindenáron bemutatni egymásnak. Ezért is örült, amikor szobatársa megértően fogadta válaszát, miszerint erre még nem áll készen. Hiszen egyetlen emberben sem tud megbízni, és, bár ezt Seokjinnek nyíltan nem mondta ki, tudta, hogy a fiú is érzi. De nem tudott ellne mit tenni, csak remélte, hogy idővel ez is változni fog és Seokjinnek lesz ehhez elég türelme.
- Lassan el kéne indulni –szólalt meg Seokjin az órára pillantva, mire a fiú csak egy apró bólintással válaszolt.
  Nem akart elindulni. Nem akart egyáltalán a szobából kilépni. Seokjin már pár nappal ezelőtt figyelmeztette, hogy az igazgatóság véleménye szerint lassan ideje lesz elkezdenie bejárni az órákra. Ekkor esett meg az első bensőségesnek, szinte már bizalmasnak nevezhető beszélgetés a két fiú között, aminek Seokjin legalább annyira örült, mint amennyire a beszélgetés alatt a fiú kínosan érezte magát.

- Szóltak a tanárok, hogy hétfőtől neked is be kell járnod az órákra –mondta Seokjin, mire a fiú lefagyott. Teljesen mozdulatlanná dermedt, s halálra váltan bámult az idősebbre.- Ne nézz rám így, megijesztesz!
  A fiú lesütötte a szemét, de továbbra is mozdulatlan maradt. Úgy tűnt, hogy soha nem is fog már helyet változtatni.
- Ugyan már –kezdte Seokjin.- Majd meglátod, hogy ez a suli jó. Az órák nagyon érdekesek és a legtöbb tanár nagyon rendes. Értem én, hogy a suli akkor is suli, ami rossz, meg biztos ezer jobb dolgod van, mint a „fölösleges” tantárgyak előadásain unatkozni, de…
- Nem erről van szó –motyogta a fiú, továbbra is ölébe ejtett kezeit szuggerálva- Én… én csak… -itt elakadt, s úgy tűnt, nem is fogja folytatni. Seokjin már nyitotta volna a száját, hogy megtudakolja a probléma okát, de még mielőtt feltette volna a kérdést, már meg is kapta rá a választ.- Nem tudom, mit kéne ott csinálnom…
- Ezt meg hogy érted? Ugyanazt, mint az előző iskoládban.
- Hát épp ez az –folytatta még mindig alig hallhatóan.- én még… még soha…
- Még soha nem voltál egyetlen egy tanórán sem? –adott hangot meglepetésének az idősebb.
- Hát… igazból órám már volt, csak iskolába nem jártam soha –sóhajtotta és ezzel láthatóan megkönnyebbült, testtartása sem volt már olyan görcsösen merev.
  Seokjin teljesen ledöbbent a hallottaktól. Hiába próbálta, egyszerűen képtelen volt elképzelni, milyen lehet iskola nélkül felnőni. Pedig a világon nagyon sok hely van, ahol még az iskola fogalmát sem ismerik az emberek. De mégis, egy 21. századi nagyvárosban…
  Szépen lassan kezdte megérteni, hogy mi lehet az oka annak, ahogy a fiú viselkedik. Ahogy elméje lassan egymás mellé illesztette a képeket, Seokjin egyre több furcsaságot vélt felfedezni a fiú életével kapcsolatban. Ahogy a dolgok a helyükre kerültek, rá kellett jönnie, hogy újdonsült barátja élete egyáltalán nem mondható normálisnak. Nem voltak barátai. Soha nem járt iskolába. De… miért?
- Seongki –szólította meg halkan, mire a fiatalabb bátortalanul pillantott fel rá.- Ha szeretnéd, én nagyon szívesen segítek neked kitörni az elefántcsonttornyod fogságából –mosolyodott el mondandója végén.
- Te meg mi a jó büdös francról beszélsz? Nincs semmiféle tornyom, ne próbáld meg úgy beállítani a dolgokat, mintha én lennék a magatehetetlen hercegnő, te pedig a megmentő hős lovag! Nem vagyok nyomorék, nem kell a szánalom! –förmedt rá a fiú, de Seokjint ez már nem ijesztette meg.
  Tudta, szobatársa mindig akkor támad, amikor fél, vagy bizonytalan valamiben és ezt a „gyengeségét” nagy hangjával próbálja elrejteni.
- Nem így gondoltam és semmi szánalomról nincs szó –folytatta továbbra is nyugodtan.- Csak felajánlottan, hogy segítek, de persze te döntöd el, hogy elfogadod-e vagy sem…

- Hahó, hol jársz? –nevetett Seokjin.- El fogunk késni –rázta fel társát a már percek óta tartó bambulásából.
- Akkor induljunk –sóhajtotta a fiatalabb, olyan hangsúllyal, mintha a saját kivégzésére vinnék.
- Meglátod nem lesz vészes –küldött felé egy bíztató mosolyt Jin.
  A fiú ebben annyira nem volt biztos, de mégis félelemmel vegyes izgalommal várta azt a pillanatot, amikor belép élete első rendes tanórájának termébe. Bár frusztrálta a gondolat, hogy rengeteg emberrel lesz összezárva, mégis úgy gondolta, pozitívan áll hozzá a dologhoz. Majd legfeljebb ignorálja a többieket. Végülis, ő nem egy hisztis tinilány, a bántó szavakat már megszokta, egyszerűen leperegnek róla. Legalábbis úgy érezte, bunkó álarcával, ha beilleszkedni nem is fog, amit egyelőre nem is akart, legalább békén hagyják majd. És jelenleg ez volt a cél. Ha békén hagyják, nem szólnak hozzá, de még csak rá sem néznek, mintha nem is létezne, az lesz a legjobb.
  Mire feleszmélt gondolataiból, már a terem ajtaja előtt álltak.
- Készen állsz? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Nem –bólintott a fiú, ami egy pillanatnyi döbbenet után halk kuncogást váltott ki az idősebből.
- A tanár valószínűleg ki fog hívni, hogy mutatkozz be az osztálynak és, hogy mesélj egy kicsit magadról.
- És mégis mit mondjak? –sápadt el a fiú.
- Bármit, ami eszedbe jut. Nem is kell, hogy feltétlenül igaz legyen –kacsintott Seokjin. Ismerve a fiú életének bizonyos részeit, tudta, elég kellemetlen dolgokat tudna csak mesélni.- Na, gyere, csengettek.
  Belépve a terembe megdöbbenten realizálta, hogy jóval több ember van ott, mint amennyire ő számított. Lehettek legalább harmincan, ha nem többen. Seokjin már mondta, hogy ezen az órán sajnos nem tud a közelében lenni, mert szigorú ülésrend van, úgyhogy odaballagott az egyetlen üres padhoz, a leghátsó sorban, az ablak mellett, majd leült, bedugta fülébe a fülhallgatót és bámult maga elé. Mikor bejött a tanár, lejjebb vett a hangerőből, hogy hallja, ha az ő nevét mondják, de nem állította le a zenét.
- Ha jól tudom –kezdte a tanár,- ma egy új diákot köszönthetünk köreinkben –erre a mondatra többen is felkapták a fejüket és elkezdtek körbe-körbe nézelődni a teremben.
  „Fel se tűnt nekik, hogy itt vagyok” -gondolta a fiú, s ettől az észrevételtől egy elégedett mosoly kúszott ajkaira.
- Kérem az újoncunkat, fáradjon ki az osztály elé és mutatkozzon be nekünk –szólt a tanár, mire a fiú fejében megfordult a gondolat, hogy ha egyszerűen csak a helyén marad vajon tudná e bárki is Seokjinen kívül, hogy ő az újgyerek.
  De végül felkelt, és lassú, kimért mozdulatokkal elindult a tanári asztal felé. Magán érezte a többi diák tekintetét, ami egy kis idegességet okozott ugyan, de úgy döntött, nem foglalkozik vele. Most ő irányított. Olyan lehetett, amilyen akart lenni.
- Jó napot kívánok –mondta a tanár, amikor odaért hozzá. A fiú azonban csak egy fejbiccentéssel válaszolt. A tanár szeme elkerekedett, amitől még inkább nyeregben érezte magát, így egy pimasz mosoly is felkúszott ajkaira. Szeme sarkából látta Seokjin rosszalló tekintetét, de nem foglalkozott vele.
- Hello –tette hozzá még a tanárnak.- És hello nektek is. Nem tudom mit vártok, hogy mit mondjak, miért vagyok itt. Legyen elég kezdésnek annyi, hogy nem azért vagyok itt, mert én itt akarok lenni. De ha már itt vagyok, akkor kihozom belőle a legjobbat. Mármint, ami nekem a legjobb természetesen. Néhány dolog, amit jó, ha tudtok. Nem akarok barátkozni. Nem akarok tőletek semmit. Ha mégis, akkor majd én tájékoztatom a megfelelő személyt. Addig is a legfőbb szabály: senki, ismétlem, senki nem szól hozzám. Tegyetek egyszerűen úgy, mintha itt sem lennék. Ez így mindenkinek egyszerűbb lesz. És ez vonatkozik magára is –vetett egy gyilkos pillantást a tanárra, akin már most látszott, hogy elvesztette az irányítást. Köpni-nyelni nem tudott a fiú tekintetétől.
- A…a nevét azért elárulná? –kérdezett elhaló hangon a távozó fiú után.
- Suga –pillantott hátra válla fölött, majd a helyére ballagott és visszadugta fülébe a fülhallgatót.
  Az óra hátralevő részében csak bámult kifelé az ablakon és gondolkodott. Képzeletben elismerően megveregette a vállát. „Jól szerepeltél” –dicsérte meg saját magát. Kicsengetéskor felállt, felkapta a táskáját és elindult a kijárat felé. Az ajtóban azonban valaki elállta az útját. Kelletlenül vette ki füléből a fülhallgatót, majd amolyan „mitakarsz” fejjel felnézett az idősebbre.
- Ez mégis mire volt jó? –nézett szúrós szemekkel Seokjin.
- Mégis mi? –nyitotta nagyra szemeit a fiatalabb.
- Ne játszd az ártatlant! Nagyon is jól tudod, miről beszélek! Nem ismerek rád! Te nem ilyen vagy! –Seokjin teljesen kiakadt, de a fiút ez nem ijesztette meg, sőt egyenesen aranyosnak találta.- Mi lesz, ha valaki máshogy reagál a kis színjátékodra? Mi van, ha valaki átlát rajtad és rájön, hogy csak a szád nagy? Tudod, milyen következményei lehetnek annak, ha ilyen felelőtlenül viselkedsz?
- Tévedsz Seokjin. Tévedsz. Még te sem ismersz engem. Nem tudod, mire vagyok képes. De majd meglátod, hogy minden rendben lesz. Nem kell aggódni, Anyu –simította meg egy pimasz vigyor kíséretében az idősebb karját, amitől az rögtön fülig pirult.- Na, gyere, te jó kislány, mert elkésünk, és azt már nem bírnák az idegeid –indult el kifelé nevetve a fiú.
- Mi az, hogy anyu? Meg jó kislány? Eszem megáll, te mióta vagy ennyire szemtelen? A hyungod vagyok az istenért! –indult el a fiú után.
  Soha senki nem volt még ennyire tiszteletlen vele, mégsem volt képes haragudni rá. Sokkal inkább örült, hogy boldognak látja. És még valami feltűnt neki. Ezelőtt még sohasem látta nevetni. Nevetésének hangja pedig melegséggel töltötte meg az idősebb szívét.
  A többi óra szinte ugyanúgy telt, mint az első. Ahol csak kihívták a fiú előadta a „bemutatkozó beszédét”, ezúttal azonban már csak a tanároknak szólt. Egyetlenegy tanár volt, akit nem tudott megfélemlíteni. A nő nem ijedt meg a fiú rideg viselkedésétől, de hiába adott hangot véleményének, ő sem tudott hatni a fiúra. Az óra végéig nem is jutottak dűlőre, egy háború robbant ki közöttük. Egy háború, ami addig fog tartani, ameddig az egyik fél meg nem törik, meg nem adja magát.
  Seokjin csak fogta a fejét a vita hallatán. Mikor azonban körülnézett, szembesült az osztály véleményével, ami egyre több csodálkozó, sőt, inkább csodáló arccal nézték újdonsült társukat.

- Kérdezhetek valamit? –a fiú bólintott. Az ebédlőben ültek egymással szemben. Ez volt az első alkalom, hogy a fiú nem a szobájukban evett.
- Mi ez a Suga? Miért nem mondtad el nekik az igazi neved? A tanárok úgyis tudják, hogy valójában nem így hívnak és nem fognak így szólítani. Meg egyébként is, mit jelent, vagy mi ez? Miért pont Suga? –nézett kíváncsi szemekkel az idősebb.
- Azért Suga, mert ez jutott éppen eszembe. A tanárok véleménye pedig ugyanannyira hidegen hagy, mint ők maguk, mellesleg, ha nem így szólítanak, egyszerűen nem figyelek oda, mintha nem is nekem szóltak volna. Ja, igen. És téged is szeretnélek megkérni valamire. Ha magunk vagyunk, hívj továbbra is nyugodt szívvel Seongkinak, de, ha mások is hallják, légy oly kedves és szólíts te is Suganak –itt elmosolyodott.- Suga –mondta ki még egyszer.- Tetszik ez a név.
  Nem csak a név tetszett neki. Hanem az is, aki viselte. Sugaként teljesen más embernek érezte magát. Mintha Seongki és Suga nem is ugyanaz az ember lenne. Sokkal bátrabbnak érezte így magát. Nem volt már magányos, hisz az egyedüllét Suganak kellemes időtöltés volt. Ő akarta, hogy hagyják békén, ő akart úgy tenni, mintha nem is létezne. Sugaként elérhetett bármit, amit Seongki gátlásai és félénksége nem engedett, bármit, amit csak akart. Még az emberek közelsége is kevésbé volt így kellemetlen.
- Szerintem ez akkor is hülyeség –mondta Seokjin miután az utolsó falatot is lenyelte.- Hidd el, én próbálom megérteni, de egyszerűen nem megy. Áruld már el, kérlek, hogy miért kell másvalakinek lenned ahhoz, hogy emberek között legyél.
- Minek? Úgysem értenéd. Csak fogadd el és kész!
- Jól van, jól van. Nem kell mindenen felhúznod magad. De. Ha kitalálom az okát, akkor elmondod?
- El –adta meg magát egy hatalmas sóhaj kíséretében a fiú.


- Meg van! –kiáltotta el magát Seokjin.
- Dehogy van –mordult rá a fiú. Már ezerszer megbánta, hogy engedett az idősebb hülyeségének. Órák óta hallgatta az idiótábbnál idiótább ötleteket. „Nem hiszem el, hogy még mindig nem unta meg” –gondolta fáradtan.
- De igen! Ez most tuti! –vigyorgott.
- Na jó, de ez legyen az utolsó oké? Elfáradtam –ásított.
- Rendben! Na szóval, azért ez az egész Suga dolog, mert félsz közel engedni magadhoz bárkit. És azzal, hogy játszod a bunkó kemény srácot, azt reméled, hogy senki nem próbál meg közeledni feléd, ugyanakkor nem Seongki az aki bunkózik, hanem Suga, így ha majd egyszer meggondolnád magad, csak elárulod valakinek az igazi nevedet és az illető nem fogja tudni, hogy te voltál az a kegyetlenül bunkó gyerek.
- Mhm –helyeselt anélkül, hogy figyelt volna arra, amit az idősebb mondott. Remélte, ha igazat ad neki, akkor békén hagyja végre.
- Tényleg? Eltaláltam? –lelkendezett Seokjin.- De, amúgy, miért félsz ennyire az emberek közelségétől?
- Micsoda? Én egyáltalán nem félek tőlük, csak nem bírom őket elviselni! Idegesítő az összes és teljesen lefárasztanak a hülyeségeikkel.
- Engem mégis elviselsz –kötekedett tovább. Tudta, hogy valami más is bujkál szobatársa „inkognitójának” hátterében és mindenképpen meg akarta tudni, mi is az.
- Azért, mert te más vagy –sóhajtotta idegesen a fiatalabb.
- Miben? Miben vagyok más? Azon kívül, hogy tudom az igazi nevedet?
- Abban, hogy te kibaszottul egyetlenegy ember vagy! Egy embert még kibírok, de ha többen vannak, egyszerűen úgy érzem, hogy hánynom kell, és nem kapok levegőt!
- Tehát félsz tőlük. Félsz az emberektől.
- Igen! Baszd meg, igen! Félek a kibaszott emberektől! Na és akkor mi van? –ordította, teljesen elvesztve a kontrollt.
- És Suga segít ebben? Suga nem fél?
- Nem! Suga kurvára nem fél semmitől! Még a kibaszott emberektől sem! Sugat nem érdeklik ezek a faszságok! Mert ő képes bármire! Ő képes normális emberként viselkedni!
- Nem értem –hazudott, nagyon is értette, tudta már, miről szól ez az egész, de a fiú szájából karta hallani.
- Mégis mi a szart nem értesz ezen? Seongkiként egy senki vagyok, egy kibaszott kretén, de Sugaként az lehetek, aki lenni akarok!
- Tehát azt mondod, hogy Suga képes emberek közé menni és jól érezni magát? Suga képes barátokat szerezni?
- Istenem Seokjin, hogy a picsába lehetsz ilyen értetlen? Suga NEM fél az emberektől, de NEM IS AKAR BARÁTOKAT! Suganak jó egyedül!
- Akkor bizonyítsd be, hogy nem félsz! És ne beszélj magadról harmadik személyben. Suga –a fiút megdöbbentette, hogy szobatársa Suganak szólította. Ennek ellenére megmozdult benne valami, be akarta bizonyítani neki, mire képes Sugaként.
- Jó! Bebizonyítom!
- Remek. Akkor ma este szépen velem jössz és megismered a barátaimat –mosolyodott el Seokjin.
  A fiú egy pillanatra lefagyott és megint félénkség csillogott a szemében. De gyorsan megrázta magát és tekintetébe visszaköltözött az előbbi elszántság.
- Rendben van! De azt nem ígérem meg, hogy jó társaság leszek, sem azt, hogy bármit is tenni fogok azért, hogy megkedveljenek.
- Elfogadom a feltételeidet –vigyorgott az idősebb olyannyira, hogy ajkai körbeértek volna a fején, ha fülei nem szabnak gátat nekik.- Akkor jobb, ha el is kezdesz készülni, mert fél óra és indulunk! Ja, és úgy készülj, hogy inni fogunk –kacsintott Seokjin és befoglalta a fürdőszobát.

Who am I? - II. Seokjin

- Hogy mi van? –pattant fel a fiú az ebédlőasztaltól.
- Pontosan emiatt a viselkedés miatt döntöttünk így –mondta az anyja.
- Persze, mert majd ott jobb lesz? Inkább dobjatok ki itthonról! De nem, nektek persze biztos jobb, ha a világ másik végén rohadok mi? Inkább csak szóljatok, hogy meg akartok szabadulni tőlem és már itt sem vagyok! Szóval a válaszom, kösz, de kösz nem!
- Ne haragudj, de neked ebbe nincs beleszólásod –mondta halkan az apa. Hármójuk közül egyedül ő volt nyugodt, vagy legalábbis ő tűnt leginkább annak.
- Persze te is mindig az ő pártján állsz! Ilyenkor annyira nem értem, minek nektek gyerek! Végigszenvedtek kilenc hónapot, te, nagy nehezen megszülsz, aztán jöhet a cuki és boldog gyermekkor. Ami persze szintén csak nektek boldog! Aztán, amikor a gyereknek már saját véleménye van, és nem úgy viselkedik, mint a ti kis robototok, nem bólogat mindenre, az a megoldás, hogy elkülditek a halál faszára egy kurva intézetbe! De ne csodálkozzatok, ha reggel, amikor felkeltek ár nem leszek itt!
- Elég legyen! –csapott az asztalra az anya.- Ne aggódj, nem tartok semmi ilyesmitől, ugyanis két órád van összepakolni és indulunk is! És ezzel a vitának vége, téma lezárva! És most, indíts a szobádba és kezdj el pakolni vagy én fogom összerakni a holmidat és elárulhatom, hogy abban nem lesz köszönet!
- Gyűlöllek téged! –üvöltött az anyjára.- Téged pedig –mutatott most az apjára- téged tartalak a legszánalmasabb embernek a világon, hogy állandóan kussban tűröd ennek az elmebetegnek a szeszélyeit!
  Két órával később a fiút úgy kellett a karjánál fogva kirángatni, és belökdösni az autóba, ahonnan mindez után háromszor is megkísérelt kiugrani. Négy óra feszült csendben töltött autózás után egy hatalmas, ősrégi épület parkolójában álltak meg.
  Az anya kiszállt, bement az épületbe. Pár perccel később két férfivel az oldalán jelent meg.
- Sajnálom, fiam –mondta az apa, majd kinyitotta a központi zárat, amellyel eddig akadályozta fia szökését, a két férfi pedig megfogta a fiút és bevezették az épületbe.
  Akárhogy ellenkezett, hiába próbálta kitépni karjait a férfiak szorításából, markaik, mintha vasból lennének, bilincsként tartották fogva a fiú vékony karjait. Végeláthatatlan folyosók és végtelen lépcsők labirintusán rángatták keresztül, majd belökték egy ajtón, ami nyikorogva csukódott be utána, majd egy végső csattanással jelezte, a fiú megérkezett.
  A fiú most nézett körül először, amióta behozták az épületbe. Egy kollégiumi szobához hasonlító helyiségben volt. Nem volt túl nagy, ugyanakkor szűkösnek mondható sem. Szimmetrikusan volt elrendezve, mintha a szoba egyik fele a másik pontos tükörképe lenne, egyetlen apró eltéréssel; az egyik felét, mintha lakná valaki, a másik fél ágyán pedig a fiú csomagjai hevertek.  A lakott fél tulajdonosáról sok mindent elárultak azok a képei, könyvei, CD gyűjteménye és egyéb tárgyai, amikkel próbálta otthonossá tenni szobarészét. A legfeltűnőbb és legelgondolkodtatóbb talán a temérdek Mario figura és plüss volt, amik beterítették gazdájuk ágyát, íróasztalának nagyobbik felét és polcainak legalább háromnegyedét. Ami azonban még inkább szemet szúrt a fiúnak, az az ablak volt. Szemben a falon ugyanis volt egy hatalmas ablak. Első gondolata az volt, hogy megnézi, pontosan hol is van, aztán rájött, hogy végre egyedül van, végre nem fogja le senki, végre elmehet innen.
  De csalódnia kellett. Amint kinyitotta az ajtót, az egyik férfivel találta magát szemben.
- Hova-hova fiatalúr? Csak nem szökni próbálunk? –kérdezte gúnyosan a férfi.
- Kapd be, te köcsög! –sziszegte a fiú, majd visszament a szobába, becsapva maga mögött az ajtót.
  Lesöpörte a bőröndöket az ágyról, majd duzzogva végigdőlt rajta, továbbra is a szökésen gondolkozva. Végül arra jutott, hogy csak nem fognak élete végéig az ajtóban szobrozni azok a pasik.
  Gondolataiból a kilincs kattanása zökkentette ki.
-  Régóta vársz? Ne haragudj, de csak most szóltak, hogy megérkezett a szobatársam –lépett be egy körülbelül vele egyidős fiú, kedves mosollyal az arcán.
  Ő viszont rá sem pillantott. A másik viszont nem adta fel, odament az ágyhoz és kezét nyújtva bemutatkozott.
- Kim Seokjin vagyok –mondta még mindig mosolyogva.
  A fiú azonban még mindig nem válaszolt. Sőt, továbbra sem nézett a másikra. De az utóbbi még most sem adta fel, tovább próbálkozott.
- Kezdjük újra, próbáljuk meg még egyszer. Az én nevem Kim Seokjin. A tiéd pedig?
- Mi közöd hozzá? –kérdezte a fiú flegmán. Nagyon idegesítette, hogy ez a másik srác csak úgy besétál ide, jópofizik és nem hagyja nyugodtan gondolkodni. Ráadásul nem fogja fel, hogy nem véletlenül nem válaszol, vagy nem néz rá, hanem ez mind célzás, hogy takarodjon el innen.- Egyáltalán miért szólsz hozzám? Inkább tegyél úgy, mintha nem is léteznék! Úgysem leszek itt sokáig –mormogta sokkal inkább már magának, majd befordult a fal felé.
- Rendben. Ahogy gondolod –mondta Seokjin.- De azt azért még elmondanám, hogy az én segítségem nélkül soha nem fogsz kijutni még ebből a szobából sem, nemhogy az iskolából!
  A fiú már csak az ajtó csapódását hallotta. Ekkor mozdult meg először a fal felé fordulás óta. Előszedte a mobilját, előkereste hozzá a fülhallgatót és maximumra tekerve a hangerőt a zenében keresett menedéket. Behunyta a szemét, és teljesen átadta magát a dübörgő basszus számára nyugtató ritmusának.
  Mikor legközelebb kinyitotta a szemét már sötét volt. Szobatársa azóta sem került elő, de ez a fiút nem nagyon érdekelte. Továbbra is csak szökés járt a fejében. Egy kérdés, egy vékony, halk kis hangocska kúszott be határozott gondolatai közé, se perc alatt szétzilálva azokat. A hangocska pedig a következőket kérdezte; „Tulajdonképpen miért is akarsz innen elmenni? Végre szabad vagy! Ha nem is teljesen, de legalább a szüleidtől megszabadultál. Ez volt a terv, nem? Miért nem adsz egy esélyt ennek a helynek? Végre lehetnének barátaid és…”
- Elég! –kiáltotta el magát a fiú, kitépve fülébe a fülhallgatót, mintha a hang onnan jönne, és ezáltal megszabadulhatna tőle.
- Ne haragudj! Sokan mondják, hogy hangosan csámcsogok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, hogy az üvöltő zene mellett is meghallod. Bocsi, tényleg –mondta teli szájjal, pálcikáival mutogatva hozzá Seokjin. Mégis mikor jött vissza? Hiszen alig egy perce nézett az akkor még teljesen üres ágyra. De mégis most itt van. Törökülésben ült az ágyon, körülötte annyi tányér és ételes doboz, amennyit a fiú egy hét alatt is képtelen lett volna meg enni.
- Mi van? –förmedt rá a fiú a sok étel látványától még mindig döbbenten. Fél perccel később esett le neki, hogy Seokjin félreértette az előbbi kitörését és emiatt kért bocsánatot. „Jobb is így” gondolta magában.
- Amúgy kérsz belőle? Amíg még nem eszem meg az összeset –mosolyodott el Seokjin.
  Nemet akart mondani, de egész nap nem evett semmit, és a dobozokból áradó finom illatok szinte fizikai fájdalmat okoztak neki. Gyomra azonban megtette helyette az első lépést, ugyanis egy hangos és kellemetlenül hosszú korgással jelezte, hogy ideje lenne megtölteni pár falattal. Kivette Seokjin kezéből a feléje nyújtott dobozt, visszaült az ágyára és, mint aki hetek óta éhezik, elkezdte magába tömni az ételt, nem is nézve mit eszik. Olyannyira habzsolt, hogy az étel ízét szinte nem is érezte. Már majdnem végzett, mikor eszébe jutott, hogy meg sem köszönte szobatársa kedvességét. Bekapta az utolsó falatot.
- Kösz a kaját, jó volt –mondta, közben végig a dobozt bámulva.
  Kellemetlenül érezte magát a fiú jelenlétében. Ugyanúgy, mint régen, az ünnepi ebédeknél, amikor az egész család összegyűlt és szülei elvárták, hogy az unokatestvéreivel játsszon, amíg ők, a felnőttek beszélgettek. Nem szerette a vele egykorúak jelenlétét. Igaz, nem is tudta, hogy Seokjin hány éves, de hát nem tűnt sokkal idősebbnek vagy fiatalabbnak nála. Nem tudta, hogyan kéne a kortársaival viselkedni, mit szabad mondani, mit nem. Ilyenkor az általában magabiztos fiú teljesen elveszettnek érezte magát.
- Nem kell beszélgetned, ha nem akarsz –Szólalt meg Seokjin.- Régebben én is félénk voltam.
- Te ezt nem érted! –ordított rá a fiú. Maga sem tudta, miért emelte fel a hangját, vagy, hogy miért volt ennyire feszült. De nem akarta, hogy a másik észrevegye bizonytalanságát, hogy lássa, mennyire nincs tisztában a helyzettel és, hogy mennyire elesett. Így inkább továbbra is a bunkó, szótlan fiú álarcát viselte.
- Mit nem értek? –kérdezte Seokjin kedvesen.
- Semmi közöd hozzá! –vetette oda a fiú.
- A nevedet legalább elárulod?
- Seongki. Min Seongki –mondta a fiú, sokkal inkább magának, mint Seokjinnek.- Remélem, megfelel. És most már hagyj békén jó? –ismét végigdőlt az ágyon és befordult a fal felé.
  Seokjin nem szólt semmit, csendben evett tovább. Nem értette, mi baja a fiúnak, hogy miért ilyen goromba, de megpróbálta azzal magyarázni, hogy végtére is még egy napja sincs, hogy itt van és nem is ismeri őt. Bár az ő meglátása szerint kedves viselkedéssel könnyebb barátokat szerezni, mint szótlansággal és bunkósággal. Seokjint mindenki szerette, rengeteg barátja volt és ő volt a legnépszerűbb diák az iskolában. Éppen ezért elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megpróbál összebarátkozni a fiúval.
  Fogalma sem volt, hol van, mégis, ismerős volt neki a hely. Egy régi házban volt. Remek. Megint ugyanaz. A fiú tudta már, hogy mi fog történni, hiszen számtalanszor járt már itt. Megint megindult a rövid folyosón és halkan belesett az egyetlen szobába, ahol még égett a lámpa. Megint látta a nőt. Igaz, csak hátulról, de tudta, ez ugyanaz a nő, akit múltkor látott, akit mindig lát. De ki lehet az a nő? Hallotta, ahogy angyali hangján dúdol valamit, egy gyönyörű dalt. A fiú szíve ettől a hangtól mindig megtelt nyugalommal és, mint ahogy máskor is, most is megfeledkezve magáról, ugyanazt tette.
- Maga kicsoda? –tette fel a kérdést még kissé elvarázsolva a nő hangjától.
  A nő hirtelen feléje fordult, de az arcát a fiú nem látta. A nőnek nem volt arca, illetve mindig a homályba veszett. Ugyanabban a ruhában volt. Mindig ugyanabban a ruhában. Karjait úgy tartotta, mintha egy csecsemőt ringatna, de nem volt nála senki és semmi. Kezei csak úgy lógtak a semmiben, üresen, mégis görcsösen ringatva a nem létező babát.
- El kell menned innen! –kiáltotta a nő, majd összeesett.
  A fiú akarata ellenére elkezdett távolodni, mintha valami láthatatlan ember-mágnes vonzaná magához. Próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben, de akármit sikerült is elkapnia, a tárgyak minduntalan kicsúsztak a kezéből. Teljes sötétségbe borult minden, csak néha látott fényfoltokat. Aztán hirtelen elvakította valami nagyon éles fénysugár. Talán reflektor lehetett.
  Lihegve ült fel az ágyon, majd, a fáradtságtól még kissé kábultan körül nézett. Mikor tudatosult benne, hogy hol is van, felsóhajtott. „Remek” –gondolta- „ezek szerint ez a tetves iskola nem csak egy rémálom volt”. Visszadől az ágyra. Nem akart visszaaludni, ugyanakkor felkelni sem volt sok kedve.
- Jó reggelt, álomszuszék –hallotta meg szobatársa vidám hangját. „Hogy tud ez mindig örülni valaminek?”- morgott magában.- Hoztam neked reggelit. De ha nem kéred, csak szólj, én szívesen megeszem.
- Kösz –mondta végül a fiú, hogy megtörje a kettejük között kialakult feszült csöndet. Nem kérdezte mit kapott enni. Igazából valahol mélyen, legbelül kicsit hálás volt a fiúnak, hogy így ismeretlenül is gondoskodik róla, vagy legalábbis valamit nagyon akar, mert egyelőre kedves. Még a fiú értékrendje szerint is kevésbé volt Seokjin bosszantó, mint bárki más a Földön. És ez már jó pontnak számított.
  Evés közben végig ezen gondolkodott. Na meg azon, hogy Seokjin mégis hogy a francba tud ennyit beszélni.
- …és utána, ha van kedved, megmutatnám neked a kertet. Nagyon szép és hatalmas! Van mindenféle sportpálya is, kosár, foci, tenisz, amit csak akarsz! Meg aztán, akár még a tóhoz is lemehetnénk, olyan szép az idő, vagy mondjuk, megmutathatnám a könyvtárat, esetleg bemutathatnálak pár…
- Könyörgöm, fogd már be! –nézett rá a fiú elkínzott arccal.- Komolyan nem értem, hogy tudsz ennyit beszélni? Nem fárasztó? –a fiút komolyan érdekelte a válasz.
- Hát, igazából csak akkor vagyok ennyire beszédes, amikor jó társaságban vagyok, vagy amikor ismerkedni próbálok és zavarba jövök –mondta még mindig ugyanolyan lelkesedéssel, ahogy az előbb a programokat sorolta.
- És ez most melyik? –kérdezte a fiú enyhe gúnnyal a hangjában. De elérte a célját, mert Seokjin fülig pirult és azonnal elcsendesedett.
- Én.. én.. csak szeretnélek jobban megismerni, mert nem tűnsz elmebetegnek, vagy ilyesmi, szóval akár még barátok is lehetnénk…
- Felejtsd el –vágott közbe a fiú. Megint ideges volt. És ismételten fogalma sem volt róla, hogy mi váltotta ki belőle ezt az érzést. De úgy döntött, hogy most nem hátrál meg, igenis megpróbálja leküzdeni a félelmét Seokjin és a többi fiatal közelségétől.- Bocs, nem úgy gondoltam. Megmutathatnád nekem azt a tavat. Ha már szerinted annyira gyönyörű, talán megéri vetni rá egy pillantást –mondta kifejezéstelen arccal. Nem tudta, most mosolyognia kéne, vagy nem, vagy mit csináljon az arcával, így inkább amellett döntött, hogy nem mutat semmiféle érzelmet, ellentétben Seokjinnel, akinek arca, ha ez egyáltalán lehetséges, most még jobban felderült.
- Mikor indulhatunk? –pörgött fel teljesen, mire a fiú úgy érezte, nem fogja kibírni vele még ezt a kis együtt töltött időt sem. De hát, ígéret szép szó…
- Rendbe szedem magam, addig vegyél be egy nyugtatót –hiába nem akart bunkó lenni, egyszerűen ezt váltotta ki belőle az ilyen viselkedés. Szerencséjére azonban Seokjin nem vette sértésnek, sőt nevetett rajta. Talán nem is olyan nehéz kapcsolatot teremteni más fiatalokkal, gondolta. De azért nem élte bele magát, nem akart ábrándokat kergetni.
  Nagy nehezen, tényleg, szinte fizikai fájdalmat érezve, kimászott az ágyból. Ha a lustaság fájna, valószínűleg már rég belehalt volna, vagy legalábbis a földön fetrengene. Elcsoszogott a fürdőszobáig, ahol meglepetésként érte szobatársa temérdek pipere cucca, semmi túlzás, tényleg szinte minden tele volt vele. És ő mégis hova fog pakolni? Még jó, hogy feltette magának ezt a kérdést, így eszébe jutott, hogy nincs is nála semmi a szükséges dolgok közül. Így hát nagy nehézségek árán visszavánszorgott a bőröndjeihez és nekiállt keresgélni. Pár perccel később már egy tiszta alsóval, törölközővel és mindenféle tisztálkodó szerrel lépte át ismét az apró fürdőszoba küszöbét. Gyorsan lezuhanyozott, fogat mosott, megigazította az alvástól összekócolódott haját, majd úgy, ahogy volt, egy szál boxerben visszasétált a csomagjaihoz, hogy keressen valami ruhát. Akaratlanul is feltűnt neki, hogy Seokjin egészen addig, amíg fel nem vette a ruhákat, úgy bámult rá, mintha valami UFO lenne. Jó tény, hogy ő sem volt megelégedve magával, de nem sokat dob az amúgy sem túl szilárd önbizalmon, ha így néznek az emberre…
- Mehetünk –adta ki a parancsot, amint bekötötte a cipőjét. Seokjin úgy pattant fel az ágyról, mint egy kisgyerek, akivel most közölték, hogy indulhat a vidámparkba… „Talán majd megszokom. Talán…”
  A kert, ahogy Seokjin nevezte, tényleg óriási volt. „Én nem is kertnek, inkább már birtoknak, vagy nem is tudom, minek nevezném.” Egy jó húsz perc volt, mire leértek a tóhoz. Nem volt túl nagy, de kicsinek sem volt mondható. Olyan… átlagos tó mérete volt.
-  Nyáron, amikor a víz nem jéghideg, lehet evezni, csónakázni, meg fürdeni is benne, de csak annak, aki tud úszni –mesélte a fiú szobatársa.
  Be nem állt a szája. De a fiú most nem bánta. Sok mindent megtudott tőle. Elmondta, hogy ahol most tulajdonképpen vannak az egy bentlakásos iskola, nem is akármilyen, állítása szerint a legjobb, ami létezik. A fiú már eddig is tudta, de valahogy nem úgy képzelt el egy ilyen „elit iskolát”, hogy arról bármely diák is ódákat zengene, főleg, hogy Seokjin nem tűnt annak a tipikus stréber típusnak, amitől az előző iskolájában szabályosan rosszul volt. Azt is megtudta, hogy tulajdonképpen nincsenek is bezárva ide, csak a jó édes anyja volt olyan kedves és felbérelte azt a két gorillát, akik még most is a tó túlpartjáról figyelték őket, hogy „vigyázzanak rá” és ne hagyják, hogy „baja essen”, azaz ne engedjék, hogy el menjen innen. De Seokjin azt is mondta, hogy „ha jól viselkedik”, az igazgató közbenjárásával megszüntethetik a „házi őrizetet”. És Seokjin beszélt és beszélt és csak beszélt, szinte levegőt sem vett. A fiú elgondolkodott azon, hogy vannak-e egyáltalán barátai Seokjinnek, vagy most azért beszélt ennyit, mert eddig nem volt senki, akivel megtehette volna? Néha bólogatott, hogy jelezze, még mindig odafigyel, de ezen kívül teljesen némán és szinte mozdulatlanul ült Seokjin mellett egy szépen kifaragott fapadon.
  Bámulta az elhaladó felhőket és el-eljátszott a gondolattal, hogy talán mégis itt kéne megpróbálni. De ez az ötlet már akkor halott volt, mikor megfogant elméjében. Sehol nem akart lenni, ahol bármi is a szüleire emlékezteti. Itt pedig nem csak a gorillák jutatták eszébe a boszorkányt, hanem tudta azt is, hogy addig nem lehet ténylegesen szabad, amíg anyja keze elérheti. Még mindig a gondolataiba mélyülve, szinte öntudatlanul szólalt meg.
- Seokjin, kérdezhetek valamit?
- Persze –válaszolt mosolyogva az említett.- És nyugodtan szólíts Jinnek. A barátaim így hívnak –ez visszarántotta a fiút a valóságba.
- Én nem vagyok a barátod –sziszegte.- Nem is ismersz. Azt sem tudod, ki vagyok.
- Mint ahogy te sem azt, hogy én ki vagyok. De ez mindig ilyen, amikor új emberekkel találkozol. Hiszen valahogy meg kell ismerned a barátaidat, nem csak úgy teremnek, hogy szevasz, haver Jin vagyok és mindent tudok rólad, leszünk barátok? Vagy neked talán nincsenek barátaid? –ez a kérdés az amúgy is rozoga mécses közepébe talált, apró szilánkokra törve azt.
- Mégis kinek képzeled magad? –csattant a fiú tenyere Seokjin arcán.- Nézd, én vagyok a nagy és király Kim Seokjin, de hívj csak Jinnek, mert a barátaim is így hívnak, ugyanis nekem vannak barátaim –figurázta ki csodálkozó szobatársát.- Seokjin vagyok, a kedves, bájos, segítőkész szobatárs, aki mindent tud mindenről és nem fél mások arcába vágni! Nem is érdekli, hogy annak a másnak ez hogy esik! De tudod mit? Ha veled ilyen a barátság, akkor kösz, de nem kérek belőle! –ordította könnyes szemmel a fiú, majd sarkon fordult és elrohant, ott hagyva az égő arcú, teljesen ledöbbent Seokjint a padon.
  Kim Seokjint mindenki szerette. Épp ezért nem értette a fiú előbbi kirohanását. „Vajon miért borult ki ennyire?” –gondolkozott fájó arcát simogatva. Hiszen nem akart rosszat, csupán csak nem értette a fiú viselkedését. „Az egyik pillanatban még kedves, érdeklődő, nyit felém, a másikban pedig már visszahúzódik a csigaházába és gorombáskodni kezd. Természetes, ha az ember felhúzza ezen magát és olyat vág a másik fejéhez, amit előtte nem gondol át.” Tíz perc gondolkodás után végül arra jutott, hogy talán tényleg nem kellett volna hangosan kimondania, amit gondolt. Lehet, hogy a fiúnak, akármilyen furcsa is, tényleg nincs egyetlen egy barátja sem. Seokjin el sem tudta volna képzelni az életét barátok nélkül, épp ezért ismételten megfogadta, hogy barátja lesz a fiúnak. „Ha úgy is tesz, mintha nem lenne szüksége rám, én akkor is ott leszek neki.” Ez a gondolat némiképp felvidította, el is határozta, hogy utána megy és bocsánatot kér a fiútól.
  Csak feküdt az ágyon és bámulta a plafont, szabad utat engedve könnyeinek. Igen sírt. Rég nem volt rá példa, hiszen a gyengeség jelének tartotta, ő pedig mindig mindenkinél erősebb akart lenni. Most mégsem bírta visszatartani a könnyek áradatát, így hát csak tehetetlenül hagyta, hogy elhagyva szemét végig folyjanak arcán és eltűnjenek a hajában.
  Nem szomorúságában sírt. Dühös volt, dühös, mégpedig nem másra, mint saját magára. Úgy érezte, megint belesétált ugyanabba a csapdába, megint készült valakit a bizalmába fogadni és megint ugyanaz lett a vége. Bár ebben az esetben még jobban járt. Hiszen nem azért nem voltak barátai, mert egyedül akart lenni örök életére. Dehogyis. Egész életében egy barátról ábrándozott. Valahányszor hullócsillagot látott, azt kívánta, hogy legyen egy legjobb barátja. Egy barát, aki mindig mellette lesz, aki megvédi, aki elfogadja, sőt úgy szereti őt, ahogy van. Egy barát, aki megérti őt, akinek elmondhat bármit, nem neveti ki, aki nem nézi gyengének, ha sír. Lehet fiú vagy lány, magas vagy alacsony, öreg vagy fiatal, neki mindegy volt, csak ne legyen egyedül. Az egyedüllét fájt neki a világon a legjobban. Nem akart különc és távolságtartó, meg persze magányos lenni. Nem is azt kívánta, hogy ő legyen a világ legnépszerűbb embere és mindenki odáig legyen érte. Csak egy, egyetlen egy embert szeretett volna maga mellé, akivel mindent megoszthat, aki mindent tud majd róla, és akiről ő is mindent tud majd.
  Egy röpke pillanatig azt hitte, talán Seokjin lesz az. Az első barátja. De persze megint tévedett. Az unokahúga jól mondta, gondolta, amikor még kiskorukban a fejéhez vágta, hogy „Nem azért vagy egyedül, mert te akarod így. Azért vagy egyedül, mert nem érdemled meg, hogy mások szeressenek. Ezért nincs barátod!”. Egész eddigi életében azért küzdött, hogy ezt az állítást megcáfolja, de most nagyon is úgy érezte, igazak voltak a lány szavai. Biztos nem véletlen, hogy tizenhat évesen még soha nem beszélt egy emberrel –a szüleit leszámítva, persze két-három mondatnál többet.

  Halkan megnyikordult az ajtó, majd Seokjin lépett be a szobába. Egyenesen a fiú ágya felé indult. Látta, hogy sírt és ettől még rosszabbul érezte magát. Habár nem tudta, miért érintette az a kérdés ilyen érzékenyen a fiút, azt látta, hogy tényleg mélyen megbántotta.
  Letérdelt a fiú ágya mellé és meg akarta fogni a kezét, de az elrántotta.
- Mégis mit akarsz még? Nem még volt elég? Mit akarsz még a fejemhez vágni? –suttogta a fiú a sírástól rekedt hangon.
- Seongki –kezdte Seokjin kérlelőn- kérlek, bocsáss meg nekem. Nem ismerlek még, tudom, de te sem engem. Én nem akartalak bántani. Az a kérdés csak… egyszerűen kicsúszott a számon, de nem bántásból mondtam, nem is gondoltam komolyan. Én… én nem tudtam, hogy… hogy ezzel ennyire megbántalak én… kérlek… kérlek Seongki, ne haragudj. Bocsáss meg –könyörgött fejét a másik karjára hajtva. Összeszorult a szíve a látványtól és a gondolattól, hogy egy fiú, akit alig ismer, de ennek ellenére ez alatt a rövid idő alatt, maga sem értette, miért, de megkedvelte, nem is kicsit, most az ő hibájából sír magába fordulva.
- Nem hiszek neked –mondta még mindig rekedten a fiú, de agya már lázas gondolkodásba kezdett. „Talán igaz, amit mond. Meg kéne bocsátanod. De mi van, ha hazudik? Mi van, ha ez csak a kezdet volt és most még százszor fog beléd szúrni?” -ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejében.
  Seokjin pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy legjobb fegyverét veti be, ami nem más, mint a beszéd, és elmeséli a saját történetét a fiúnak, hátha ezzel be tudja neki bizonyítani, hogy igaz, amit mondd, és tényleg örülne, ha jóban lennének.
- Tudod nekem se volt mindig felhőtlen az életem –kezdte. Nem tudta, vajon, ha részletesen elmond mindent, akkor az mindent megold, vagy csak egy fegyvert ad Seongki kezébe azzal, hogy teljesen kiadja magát neki. Végül arra jutott, hogy kockáztat, hátha nyer vele egy barátságot.- Az emberekhez mondjuk, valahogy mindig is jó érzékem volt, könnyen barátkoztam és alapjáraton kedvelnek is az emberek. Nem vagyok egy zárkózott, magamba forduló típus. Ezzel most nem akarlak bántani, semmi olyan következtetést ne vonj le, kérlek, hogy amit mondok, azzal rád célozgatok. Csak szeretném elmesélni a történetemet, hogy tudd, ki is vagyok én. Szóval az emberek. Már óvodás koromban sok barátom volt, mint ahogy általánosban is. A szüleik is kedveltek engem, a tanárokról nem is beszélve. Egy szóval mindig én voltam a kis kedvenc. Az idő múlásával ez semmit nem változott. Jött a gimi, ahol már az első nap új barátokra tettem szert. És egy kisebb rajongótáborra. A legtöbb lány odáig volt értem, mindennap többen is próbáltak elhívni valahova, de mindig elutasítottam őket. Nem azért, mert az egóm azt mondta, hogy nem elég jók hozzám. Csak egyszerűen nem érdekeltek. Sőt, ha elképzeltem a szerelmet, soha nem lány képében formálódott meg előttem. Tizennégy évesen jöttem rá, hogy meleg vagyok. Először féltem, hogy egyedül halok majd meg. Senkinek nem mertem elmondani. Majd egy nap megismerkedtem egy fiúval. Seunghyunnak hívták és két évvel idősebb volt nálam. Ugyanabba az iskolába jártunk. Nekem jött biciklivel és mindketten akkorát estünk, hogy kórházba kellett mennünk. Én a karomat törtem el, neki pedig elszakadt a térdszalagja. Amíg elláttak minket, elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy kárpótol, amiért elütött. Így kezdtünk el találkozgatni. Fél évvel később, pont a tizenötödik születésnapomon, bevallotta, hogy szeret. Azt akarta, hogy legyünk együtt. Én örömmel mondtam igent, hiszen fülig szerelmes voltam belé. Anyáék mindig várták, hogy mikor hozom haza az első barátnőmet, de mindig féltem elmondani, hogy valószínűleg soha. Seunghyunt úgy ismerték, mint a legjobb barátomat. Talán pont emiatt nyitott ránk anya kopogás nélkül, amikor éppen…
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre! –tapasztotta kezeit füleire a fiú.
- Nyugi –folytatta Seokjin- csak csókolóztunk. De amikor anya meglátta… nos, hát elég rendesen kiborult. Nem is csodálom. Elég megrázó lehet, ha így kell megtudnod, hogy a fiad a saját neméhez vonzódik… Még aznap este sor került a nagy beszélgetésre, ahol mindent, na jó, csak majdnem mindent el kellett mondanom nekik. Végül anya azt mondta, megpróbálják megszokni a helyzetet. Ennek nagyon örültem, hiszen Seunghyun szülei is tudtak rólunk és ők is mindig bátorítottak, hogy mondjam el a szüleimnek, biztos meg fogják érteni. De pár héttel később elkezdődtek a problémák. Apa egyik este feljött a szobámba és nagyon szépen megkért, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot a szerelmemmel és hozzak haza egy barátnőt. Mikor mondtam, hogy ez képtelenség, és hogy megígérték, hogy elfogadják Seunghyunt és a másságomat, elmondta, hogy amióta kiderült a dolog, anya minden este sír és azért imádkozik, hogy vegyem észre, hogy amit csinálok az nem helyén való. Azt is mondta, hogy ha ez nem változik, akkor anyám szépen lassan meg fog őrülni. Ettől nagyon megijedtem. Még aznap este áthívtam Seunghyunt és elmondtam neki mindent, amit apával beszéltem. Megegyeztünk abban, hogy anya miatt külön válunk, és csak barátok leszünk. De ez sem segített. Végül anya iránti aggódásomban odáig is elmentem, hogy minden kapcsolatot megszakítottam Seunghyunnal. Ettől azonban csak romlott a helyzet. Mikor elmeséltem anyának, hogy már nem találkozunk és nem is beszélünk, onnantól kezdve minden egyes nap azzal rágta a fülem, hogy mikor hozok haza végre egy lányt. Napról napra egyre agresszívebb lett, amit egy idő után már nem tudtam elviselni. Kénytelen voltam teljesen ignorálni a saját anyámat. De ez sem segített, így hát elkezdtem bentlakásos iskolákat keresni a neten. Szinte mindegy volt, maga az iskola milyen, nem akartam feltétlenül puccos helyet jó környékkel, csak minél messzebbre akartam kerülni tőle, a saját és az ő érdekében is. Így találtam meg ezt a sulit. Megbeszéltem apával, hogy átiratkozom. Elmondtam anyának is, hogy elmegyek, egy ideig jobb, ha távol vagyunk egymástól, ez majd talán jót tesz neki. Ő is egyet értett velem, de nem felejtette el kihangsúlyozni, hogy ha megtetszik egy lány, azonnal értesítsem róla. Ezt már elengedtem a fülem mellett. Felmentem a szobámba, elkezdtem pakolni. Viszont a régi dolgaim közül is el akartam hozni néhányat, így fel kellett mennem a padlásra, hogy előkeressem őket. Már minden megvolt, minden készen állt, amikor eszembe jutott még valami. Amikor elkezdődtek a gondok anyával, a közös képeinket Seunghyunnal beraktam egy borítékba és elrejtettem a padláson. Féltem, ha megtalálja, kárt tehet bennük. Emlékeztem, hogy egy kulcsra zárható szekrényben rejtettem el egy halom hivatalos papír között. Egyesével vettem le a papírokat a szekrény polcairól, amikor megláttam egy borítékot, amire ez volt írva: Seokjin. Semmi más. Feladó se. Kibontottam. Egy levél volt benne, amit egy anya írt a fiának. Rengeteg szörnyű dolgot írt benne, többek között azt, hogy mire a fiú elolvassa a levelet, az anya már halott lesz. Nem értettem, hogy hogyan került ez a mi padlásunkra és pont ebbe a szekrénybe, hiszen tudtommal a családunkban és az ismerőseink között sem volt senki, akit Seokjinnek hívnak. Kérlek, ne szólj semmit –emelte fel mutató ujját.- Mindenre fény derül, csak hagyd, hogy végig mondjam. Érdekelt, hogy ki lehet ez a Seokjin, ezért tovább keresgéltem a papírok között, mire találtam egy mappát. Nem volt vastag, alig pár lap lehetett benne. A fedőlapjára pedig az én nevem volt írva. Belenéztem és nem fogod elhinni, mit találtam benne. Egy születési anyakönyvi kivonat Kim Jeonghyeon nevére kiállítva. Akkor még így hívtak engem. Találtam egy örökbefogadási igazolást is. Majd a mappa legalján egy kis lapot, amin az állt, hogy névváltoztatási kérelem. Ebben pedig az volt megfogalmazva, hogy a szüleim szeretnék, ha a Kim Seokjinként örökbefogadott gyermekük, attól a naptól kezdve hivatalosan is Jeonghyeonként élne tovább.
- Azt a kurva –suttogta Seongki döbbenten.
- Hát, igen –mondta Seokjin mosolyogva. De mosolya most egyáltalán nem tűnt őszintének.- Ezek után úton idefelé kitálaltam apának, aki mindenben igazolta a papírokat, és szerencsére sikerült rávennem, hogy intézkedjünk, hogy visszakaphassam az igazi nevemet. Így, mikor ideértünk, már Seokjinként iratkoztam be. Anya sajnos ezt még nehezebben viselte, idegösszeroppanással vitte el a mentő, így egy éve szanatóriumban kezelik. Ha esetleg nem hinnél nekem, minden papírról van egy fénymásolat a szekrényemben, szívesen megmutatom, ha ez kell ahhoz, hogy hitelt kapjanak a szavaim.
  A fiú nem tudta, hogy mit kéne mondania, így az első dolgot mondta, ami eszébe jutott.
- Nem lennék a helyedben –nézett Seokjinre, majd le is sütötte a szemét, amikor rájött, hogy megint a lehető legbunkóbban reagált, hozzátette a következő gondolatot, hátha megmenti a helyzetet.- De szívesen lennék a barátod.
  Seokjin először azt hitte, rosszul hall, majd mikor sikerült teljesen felfognia a fiú előbbi szavait, örömében meg akarta ölelni az időközben ülőhelyzetbe került fiút, de az, amikor meglátta, hogy Seokjin közeledik felé, hátrébb csúszott, tudatva szobatársával, hogy ez neki nem fér bele a barátságba. De Jint ez sem tudta lelombozni.
- Megyek, hozok egy kis kaját –mondta, ha lehet még derűsebben, mint az előbb.- Kérsz te is?
- Igen köszönöm –mondta a fiú. Amikor azonban Seokjin elindult kifelé, még gyorsan utána szólt.- Seokjin!
- Igen? –nézett vissza a fiú az ajtóból.
- Hogyan szólítsalak? –kérdezte teljesen tanácstalan képet vágva.
- Ahogy csak szeretnél. Jeonghyeon, Kim Seokjin, Jin, Seokjin, ez mind én vagyok.